BÍBOR KÖR ANYAGOK

Transzhumán Sorozat

4. SHOUD – Főszerepben ADAMUS SAINT-GERMAIN, Geoffrey Hoppe csatornázásában

Elhangzott a Bíbor Körben
2016. december 10.-én.
www.crimsoncircle.com

FONTOS MEGJEGYZÉS: Ez az információ talán nem számodra készült kivéve, ha teljes felelősséget vállalsz az életedért és a teremtéseidért.

Vagyok, Aki Vagyok, A Szuverén Birodalom Adamusa.

Akkor kezdjük is rögtön a legfontosabbal! Az energiacserével. (nevetés) Egy kis kávé egy kis csatornázásért cserébe.

LINDA: (Sandrának mondja): Köszönöm.

ADAMUS: Köszönöm kedvesem!

SANDRA: Nagyon forró.

LINDA: Köszönöm a szolgálatodat! Szent gőz!

SANDRA: Mondtam, hogy forró.

LINDA: Finom és forró! Csak óvatosan!

ADAMUS: Köszönöm. Köszönöm.

LINDA: Nagyon forró!

ADAMUS: Ó, én bírom a forrót! Á!

Shaumbra, ez most a karácsony, az ünnepek időszaka! (felemeli a csészéjét, a közönség tapsol) Á!

Még mindig szeretem ezt a karácsony idejének hívni, ami talán politikailag nem korrekt, mert ti ezt „ünnepi időszaknak” nevezitek, de számomra ez az évnek annak az időszaka, amikor mindannyian emlékszünk arra, hogy miért is jöttünk el ide – azért, hogy elültessük a Krisztus Mag Tudatosságot a Földön.

Valójában ez nem Jeshua születéséről szól, mert az nem is decemberben volt. A halak jegyében született. Hanem annak az ideje, amikor tényleg emlékszünk rá, hogy miért is jöttünk ide – a Krisztus Mag Tudatosságért.

Egy új reményért jöttünk ide, valamiért a Földön, végső soron az emberiség és az isteniség integrációjáért, összeolvadásáért. És erről szól a karácsony időszaka.

Ez annak az ideje – ahogy ezt Cauldre és Linda korábban említette – tehát ez annak az ideje az évben, amikor egyszerűen csak leállsz, veszel egy mély lélegzetet és ellazulsz. Befejezed a kemény munkát, a nehéz küzdelmeket. Jól érzed magad. Egy ilyen arccal csakis jól érezheted magad! ( valaki a közönség közül manó álarcot visel) Ez az arc megérdemel egy csókot. Igen.

LINDA: Felbecsülhetetlen!

ADAMUS: A karácsony egy gyönyörűséges időszaka az évnek. A dolgok kissé lelassulnak. Ez a befelé fordulás ideje. És hamarosan elérkezik az év leghosszabb éjszakája. Talán úgy érzitek, hogy egy kicsit jobban tudtok aludni. Kicsit tovább van sötét odakint. Ez a lelassulás ideje. Jövőre rengeteg sok dolgunk lesz, temérdek tennivaló áll előttünk.

Belenézek az életetekbe, miközben előkészülök a ProGnostra – belenézek az életetekbe, hogy lássam, mi áll előttetek. Nem az apró kis részletekre figyelek, hanem azokra az energia irányvonalakra és mozgásokra, amik beérkeznek az életetekbe. Ó, hát az egy teljesen másmilyen év lesz, mint ez a mostani volt! Persze ezzel megvárom a ProGnostot, de a jövő év finoman szólva is mondhatni „hmmm, érdekes” lesz.

 

Idő

Az egyik dolog, amibe szeretném, ha máris beleéreznétek, még mielőtt elkezdenénk a mai napot az az, hogy sokatokkal történik most valami, amit én az idő megváltozásának, az idő rugalmasságának hívok. Észrevettétek, hogy időnként az idő nagyon gyorsan száguld? Amikor azt hiszed, hogy van egy órád valaminek a megtételére, mondjuk, hogy eljuss valahova, akkor az idő elképesztően gyorsan telik. Te meg azon merengsz, hogy egyáltalán ott voltál? Jelen voltál? A testedben voltál? Vagy talán egy másik dimenzióban voltál? Nem, nem jobban, mint általában. Ennek az az oka, hogy azok számára, akik a MesterLétükbe tartanak, az idő elveszíti a merevségét. Elveszíti az eddigi működését.

Vagytok egy páran, akik mindig tudjátok mennyi az idő, még akkor is, ha nem viseltek órát a kezeteken. Olyan öt-tíz perc eltéréssel meg tudjátok becsülni, hogy hány óra van. De mostanság még ez is eltünedezik, és azon morfondíroztok, hogy „Most meg mi van már ezzel?” – Máskor pedig minden lassúnak, szinte elviselhetetlenül lassúnak tűnik. És észrevettétek már, hogy akár arról van szó, hogy szélsebesen száguld az idő, akár arról, hogy elképesztően lassan poroszkál – ez minden esetben a legkellemetlenebbül érint benneteket? (nevetések, és valaki azt mondja, hogy „Igen.”) Amikor sietsz, akkor úgy tűnik, túl gyorsan száguld. Amikor unatkozol, amikor semmi dolgod, akkor meg túlságosan lassan halad, éppen csak, hogy vánszorog. Ez az egyik nagy jelzése annak, hogy valami történik bennetek biológiai, és egyúttal mentális szinten is. Változtok, átváltotok.

A test nagyon szoros összeköttetésben áll az idővel. A szívverés úgyszintén. A napközbeni mozgásod, haladásod szintén nagyon szoros összeköttetésben áll a napfelkeltével és a napnyugtával. A test egy időgép, és közben egy biológiai gép is. És ahogy ez most hirtelen mind megváltozik, ezt érezni fogod a testedben. A tested azon tűnődik majd, hogy „Mi történik? Mi folyik itt?”

Az elme szintén szorosan kapcsolódik az időhöz. Az elme szereti megtervezni a napjait, és szereti tudni, hogy mennyi az idő. Mert energetikailag hatalmas a különbség a reggel nyolc óra és a délután három óra között. Csak érezz most bele ebbe egy pillanatra! Óriási különbség van a kettő között, mert az elme nagyon össze van kötve saját magával, azzal, hogy szerinte minek kellene történnie. Továbbá nagyon szoros összeköttetésben áll a testtel is, valamint a test idő ritmusaival. És hirtelen ez az egész elkezd megváltozni.

De nem rossz értelemben, vagyis nem lesz rosszabb. Egyáltalán nem. Tulajdonképpen a következő lépésed az, hogy rájössz, hogy az idő a barátoddá válik, és nem az ellenségeddé. Az életed túlnyomó része azzal telt, hogy legyen időd a dolgokra, hogy tartani tudd az időt, hogy kezelni tudd az időt, ami lényegében igazán sok időt, energiát vehet el, vagy lophat el tőled, amennyiben mentálisan és fizikálisan be vagy ebbe zárva. És hirtelen felismered, hogy az idő a barátod. Az idő neked dolgozik, és akkor váratlanul azt is felismered, hogy igazából az idő nem is létezik. Hogy maga az idő tényleg nem is létezik. Amikor kiutazol a többi birodalomba, ott nem találsz egy hatalmas univerzális órát, ami ketyegne. Mert valójában nincs is idő.

Az idő megléte attól még szolgál egy célt ezen a bolygón, kifejezetten a napfelkeltékkel, a napnyugtákkal és a bolygók mozgásával, de hirtelen felismered, hogy többé már nem függsz az időtől. Már kiszálltál belőle. És ez egy nagyon furcsa, különös érzés.

Ettől, hogy már nem vagy ebbe bezárva, kissé zavart leszel, ahogy ezt a legtöbben már éreztétek időről-időre. És egyszeriben csak elkezded felismerni, hogy ennek a lineáris életnek az egész elképzelése – amit én helyi linearitásnak hívok – a percek, órák, napok és évek eltelte, haladása egy hatalmas illúzió. Magának az elmúlt és a jövőbeli életeknek az elképzelése valójában illúzió. Sokan azt gondoljátok, hogy „Azon tűnődöm, hogy ha itt maradnék a bolygón, akkor egy jövőbeli életem vajon milyen lenne?” – Tudni szeretnéd? Akkor csak vegyél egy mély lélegzetet és érezz abba bele! Hiszen az éppen most történik.

Az elmének nagyon furcsa ezt megértenie. Az elme azt gondolja: - Hát az meg hogyan lehetséges, hogy ez az egész most, egyszerre történik? – mert az elme nagyon lineáris. Nagyon rá van fókuszálva az időre. Képtelen felfogni, hogy egy jövőbeli élet éppen most történik. De ahogy elengeded az idő, az óra, a hónapok és az évek haladását, akkor hirtelen felismered annak szépségét, hogy ez az egész mind egyszerre történik. Mind egyszerre zajlik.

Bizonyos értelemben az éppen most zajló elmúlt és jövőbeli életek függetlenek egymástól. Mind függetlenek. Nincsenek olyan módon összekötve egymással, hogy a MesterLéted eléréséért egyik életről a másikra kell megdolgoznod. Megtörténhet, hogy egy elmúlt életedben – ami ugye éppen most történik – Mester vagy – és a jövőben nem vagy Mester. Ez a szépsége az idő elengedésének.

Ahhoz, hogy elengedd az időt, nem kell mást tenned, minthogy egyszerűen a tudatában vagy annak, hogy ez már folyamatban van, már történik. Az egyetlen dolog, amit kérnék tőled az az, hogy ne állj ennek ellen, és hogy ne akadj ki ezen, amikor az idő hirtelen megváltozik, és nem olyan, amilyennek az elme szeretné, hogy legyen. És hogy ne akadj el annyira, hogy vissza akarj térni az időbe. Egyszeriben csak időtlenné válsz, és az időtlenség egyúttal hatalmas szabadságot is jelent.

Erről ma még később beszélni fogunk, de most vegyünk egy mély lélegzetet, miközben túllépünk az időre való szükségleten. Ne táplálkozz többet az időből, és akkor időtlenné válsz! Ez minden dolog legjobbika!

 

Egy Mester emlékiratai

SÉrtesültem róla, hogy az új könyvem –Egy Mester emlékiratai – végre megjelent. Hát úgy másfél év csúszással, de nincs is idő. (nevetések) Ezt az időről való bevezetőt azért tartottam, hogy átvezesselek titeket a könyvbe. Egy kissé megkésve ugyan, mégis a lehető legjobbkor megjelent az Egy Mester emlékiratai. Ez a „mi” könyvünk, annak ellenére, hogy a borítón az én nevem szerepel, ráadásul elég nagy betűkkel, és nem látom a ti neveteket rajta. (nevetés) Pedig ez tényleg a mi könyvünk. Tényleg, igazán a mi könyvünk. A Shaumbra igaz történetei alapján íródott. Elképzelhető, hogy felismered magad a könyv egyik vagy talán az összes történetében.

Fogtuk a Shaumbra energiáját, és talán megváltoztattuk a neveket, és egy pár helyzetet – mert tudjátok, néha egy kicsit érdekesebbé kell tenni ezeket a máskülönben halálosan borzalmas valós élettörténeteket – amik egyáltalán nem is valósak. Hanem borzalmas életek – de ez akkor is a mi könyvünk. És sokkal inkább, mint bármelyik másik könyvünk esetében – a ti energiátokat tartalmazza.

Ezek a történetek a Mester és a tanítvány történetei, és ahogy olvasod őket, eleinte a tanítvánnyal azonosítod magad, annak minden bánatával, fájdalmával, küzdelmével és kihívásával, a felismerések hiányával. De mire a könyv végére érsz, már inkább a Mesterrel azonosulsz, azzal a Mesterrel, aki most is jelen van benned. Talán még nem fedte fel magát, talán még nem vagy ezzel teljesen tisztában, de az a Mester ott van benned. És elkezded felismerni, hogy ez az egész keresés-kutatás a megvilágosodás után, és az, hogy meg kell próbálnod elérned a MesterLétet – szintén egy hazugság. Hiszen ez mindig – mindig – mindig is csak a megengedésről szólt.

Elkezded Mesterként látni magad. Elkezded ezt felismerni itt, ezeknél az utolsó fejezeteknél, és azt mondod magadnak: - Ezen már túl vagyok. Én az a Mester Vagyok, akiről itt szó van. – És ekkor átváltasz a tanítványból, abból az időnként fontoskodó tanítványból, abból a túlzottan feszült, ideges, agyon stresszelt tanítványból, aki olyan keményen próbál megvilágosodni – átváltasz ebből, mert felismered, hogy az a Mester, akiről ebben a könyvben, az Emlékiratokban szó van, az valójában te vagy. Amikor ez bekövetkezik, akkor hatalmas mosoly terül el az arcodon, és realizálod, hogy ez egész végig mindig is ott volt, és többé már nem keresed a Mestert. Hanem egyszerűen csak helyet csinálsz a Mesternek.

Ez a mi könyvünk, és remélem még sok hasonló fogja követni. Azt nem tudom, hogy a külvilágban hogy fogják ezt fogadni, de ez tényleg nem is számít. Ez sokkal inkább egy energia megünneplése a Tóbiásszal és velem együtt töltött tizenhat évnek. Ez egy energia ünneplés vagy szertartás. Ezzel ünnepeljük meg az utazásunkat. És történetekbe foglaljuk azt – olvass el egyet lefekvés előtt, olvass el egyet, azokban a tanítvány pillanataidban, és olvass el egyet belőlük, amikor aggódsz, szorongsz, bajban vagy, gondterhelt vagy - vagy amikor össze vagy zavarodva – mert ezek a mi történeteink.

Drága barátaim, meg kell, hogy köszönjem nektek, hogy a részei vagytok ennek a könyvnek. És ismételten mondom, hogy ugyan az én nevem áll a borítóm, de hát nem is fért volna rá a nevetek. A kiadó ragaszkodott ehhez. Én azt mondtam: - Nem, én nem akarom, hogy az én nevem szerepeljen a borítón. – de a kiadó ehhez ragaszkodott. Néhanap mesélj el egy pár történetet, rendben?! (a közönség nevet)

 

A mai nap formátuma

Ha már a történeteknél tartunk, egy lehetőség áll előttünk. A mai Shouddal kapcsolatosan két verzióval készültem. Tarthatok egy előadást, vagy pedig mesélhetek történeteket. Linda, kérlek vidd oda a mikrofont a közönséghez!

LINDA: Ó, a legnagyobb örömmel, már, ha megtalálom. Na, meg is van.

ADAMUS: Választhatunk. Mit szeretnétek jobban? Történeteket vagy egy előadást?

Linda, kérlek vidd oda ahhoz a mikrofont, akin látszik, hogy készen áll!

FRED: Én történeteket szeretnék hallani.

ADAMUS: Történeteket. Oké, rendben. Egy-null a történetek javára. Következőt!

LINDA: Hadd találjak valakit, aki bizonytalan.

ADAMUS: Történetek vagy előadás? Az előadással készültem, igazából sztorikkal nem készültem, de menet közben majd kitalálom őket.

SART: Valami jót találj ki akkor!

ADAMUS: Jót találjak ki? És mégis, miről?

SART: Az életemről! (nevetés)

ADAMUS: Hát tényleg ki kell színeznünk egy-két dolgot…

SART: Igen! Csak bátran!

ADAMUS: Na igen, csak bátran. Oké. Akkor eddig ketten kértek történetet. És ki szeretne előadást? Lenyűgöző előadással készültem a fizikáról.

TERRY: Miért ne lehetne mindkettőt?

ADAMUS: Miért is ne lehetne mindkettőt? Jó. Jó. Soha nem ragad le az egyiknél. (a közönség egyetért, és némi taps) Tudok én nagyon tudományos történetekkel is szolgálni.

LINDA: Ó! ( Adamus nevet)

ADAMUS: Előadás vagy történet?

CAROLYN: Inkább a történeteket szeretném.

ADAMUS: A történeteket. Rendben.

CAROLYN: Igen.

ADAMUS: Kérnék még egy párat! Látom melyik irányba haladunk. Ó, ott vannak a FényTest embereink hátul, akik… (karácsonyfa izzókat viselnek a ruháikon) Gyerünk! Hárman a FényTestetekben vagytok!

LINDA: Eddig nem értettem ezt az öltözetet, de most már értem.

ADAMUS: Először is arra kérném hármótokat, akik a FényTestetekben vagytok, hogy álljatok fel!

LINDA: Várj! Itt egy válasz van.

ADAMUS: Nem. Maradj nyugton! Gyerünk, álljatok fel FényTestek! Azt szeretném, ha mindenki látna benneteket! Látjátok mi történik, amikor megengedővé váltok? (nevetés) Jó. Köszönöm. Nagyra értékelem! LINDA: Te jóságos ég!

ADAMUS: Történet vagy előadás?

SHAUMBRA 1. (nő): Történet.

ADAMUS: Történetek, történetek. Akkor most próbáljuk meg a terem másik felét Linda! Úgy látom, hogy ez az oldal elfogult a történetekkel.

Történet vagy előadás?

SHAUMBRA 2: (nő) Mind a kettő.

ADAMUS: Mind a kettő. Rendben.

LINDA: Ó!

ADAMUS: Akkor az egy rém unalmas történet lesz. (Adamus nevet)

LINDA: Van itt valaki, aki nagyon messziről érkezett.

ADAMUS: Történetek vagy előadás? Uram? Jól mondom, hogy Uram?

NIKOLAI: Igen.

ADAMUS: Mi a…

NIKOLAI: Valahogy…

ADAMUS: Lennél szíves felállni, hogy…

NIKOLAI: Persze.

ADAMUS: Szép öltözet. (faunnak öltözött) Jó. Jó.

NICOLAI: Hozzunk össze egy jó sztorit!

ADAMUS: Egy jó történetet! Oké. Még kettőt kérnék! Úgy látom, hogy ma a történetek fognak győzni. Történetek egy kis oktatási célzatú fővonulattal.

LINDA: Van itt valaki, aki többé már nem lesz itt velünk minden hónapban. Őt kérdezem meg.

ADAMUS: Ó!

LINDA: Hiányozni fog nekünk.

ADAMUS: Ó!

MARC: Legyen mind a kettő!

ADAMUS: Mind a kettő. Történet és oktatás is egyben. Oké. És akkor hallgassuk meg az utolsót!

LINDA: Az utolsót – ó, jaj, bocsánat, bocsánat! (Linda kicsit félrelép)

ADAMUS: Szerintem már meg van a végleges eredmény.

LINDA: A te cipőd nagyobb, mint az enyém. (Adamus nevet) Egymás nagy lábára léptünk! Lássuk csak! Próbálkozzunk itt!

ADAMUS? Á, messziről jöttél, hogy itt lehess! Történetek vagy előadás?

BRIGIT: Történetek.

ADAMUS: Történetek. Mindenki történetet akar hallani.

LINDA: Ó!

ADAMUS: Ne gyere még ide vissza! Van egy következő kérdésem.

LINDA: Ó!

ADAMUS: Bizony.

LINDA: Ó!

ADAMUS: Az emberek miért szeretik a történeteket? Miért szeretitek a történeteket? Miért szeretitek őket? Pedig előhozhatnánk a táblát! Belemehetnénk magának az életnek a fizikájába! Igen.

LINDA: Valamelyik nap még építő munkaruhában láttuk, ma pedig szmokingot visel!

ADAMUS: Igen.

LINDA: Nahát!

ADAMUS: Igen.

JOE D: Igen, mind a kettő előfordul.

ADAMUS: Igen. Mitől annyira vonzóak a történetek?

JOE D: Mert kiszedik az embert abból a valóságból, amelyikben él, és…

ADAMUS: Jó.

JOE D: És belehelyezik azt a saját történetükbe.

LINDA: Ó!

ADAMUS: Vagyis a saját történelmükbe!

JOE D: Hát igen.

ADAMUS: Jó. Jó. Rendben.

JOE D: Akkor mesélj el nekem egy történetet!

ADAMUS: Lesz egy pár a tarsolyunkban, bár gyorsan kell gondolkodni, mert én egy előadással készültem. Azt hittem, hogy ez a közönség szereti az előadásokat, és nem is gondoltam volna, hogy történeteket akartok hallani.

LINDA: Még valakit?

ADAMIS: Tündérmeséket szeretnétek hallani? Vagy disznó felnőtt meséket?

Vagy…(nevetés) Nekem mindegy.

LINDA: Nem!

ADAMUS: Nekem mindegy. (még nagyobb nevetés) Még egy pár választ kérnék! Mit szerettek a történetekben?

IWONA: Azt, hogy szívből szólnak.

ADAMUS: A szívből szólnak. Oké.

IWONA: Sokkal inkább, mint az előadások.

ADAMUS: Na, azok nem, amiket ma fogok elmesélni.

IWONA: Oké.

LINDA: Ó!

ADAMUS: De végtére is igen. A szívből jönnek. Miért szeretik az emberek a történeteket David?

DAVID: Azért, mert kiszed a fejünkből, és belevisz a képzeletünkbe és az érzéseinkbe!

ADAMUS: Igen.

LINDA: Ó!

ADAMUS: Ez abszolút így van.

LINDA: Nagyon jó.

ADAMUS: Jó. Még kettőt kérnék!

LINDA: Még kettőt.

ADAMUS: Még kettőt!

LINDA: Igen. Utazom.

ADAMUS: Az emberek meg az ő történeteik!

LINDA: (suttogva) Mindig szeretni szoktam a válaszaidat.

SHAUMBRA 3 (nő) Mert menekvéssel szolgálnak.

ADAMUS: Menekvés. Jó.

LINDA: Óóó!

ADAMUS: Jó. Remélhetőleg ma egy kicsit elmenekülhetünk….

LINDA: Ó, egy önkéntes jelentkező! Sajnálom, de ezt még meg fogod bánni!

SHAUMBRA 4. (férfi): Meg fogom bánni, de meglátásokat adnak nekünk arról, akik vagyunk.

ADAMUS: Meglátásokat adnak. Vagy kicsit másként fogalmazva, személyessé teszi a dolgokat, és némi meglátással szolgál. Kiváló! Kitűnő!

A következő kérdésem, amit fel kell tennem, hogy „És mi a te történeted?”

 

Mi a te történeted?

LINDA: Ó!

ADAMUS: Úgy 20 szóban, vagy kevesebben!

LINDA: 20 szóban vagy kevesebben?

ADAMUS: Na jó, egy-két szóval lehet több, vagy kevesebb. Ahogy itt ülsz ma, mi a te történeted? Mi a te történeted? Gyerünk!

LINDA: Oké.

ADAMUS: Mi a te történeted?

LESLIE: Pont ezen gondolkoztam, amikor feltetted a kérdést….az, hogy ez egy élvezetes utazás, aminek még nincs vége.

ADAMUS: Igen. Jó. Jó. Szeretnél még több ilyen élvezetet?

LESLIE: Igen!

ADAMUS: Vagy szeretnéd, ha véget érne?

LESLIE: Ja, nem, nem!

ADAMUS: Oké.

LESLIE: Még jó sok élvezetet szeretnék!

ADAMUS: Oké, jó.

LESLIE: Készen állok a következő dologra!

ADAMUS: Leslie története – „Ez egy élvezetes utazás volt eddig, és még nincs vége.” Jó. Ez tetszik.

LINDA: Jó, én megkockáztatnám azt a távoli helyet.

ADAMUS: Még kérnék egy párat! Helló drágám!

EDITH: Hello!

ADAMUS: Neked mi a történeted?

EDITH: Boldog vagyok, hogy 1999-ben megtaláltam a Bíbor Kört, és hogy tanulhattam tőled, Tóbiástól és Kuthumitól, és én ezt nagyon szeretem, és mindannyian csodálatosak vagytok, és ennyi.

ADAMUS: A te történeted a Bíbor Kör. Igen Edith, és egy hatalmas rock sztár vagy világszerte. Gondoltad volna valaha is, hogy ez így lesz?

Edith, aki a kétségbeesés pillanatában rátalált a Bíbor Körre! Pont akkor, amikor az élete a legsötétebb volt, amikor elveszítette már minden reményét, hirtelen a „Tóbiás” név ugrott be a fejébe. –Tóbiás! Tóbiás! – mindenkit erről kérdezgetett. – Mit tudtok erről a Tóbiásról? Folyton ezt a nevet hallom a fejemben. – Majd végül valaki azt mondja neki, hogy „Edith, keress rá az interneten!” – Ó! – Begépeli a neten: Tóbiás és kijön a Bíbor Kör. – Ez meg miféle fura szekta? Mibe keverem magam? Mit fognak tenni? Emberi áldozatokat hoznak, vagy talán félig ember és félig állat áldozatokat hoznak ezeken az összejöveteleken? (nevetések)

De egy nap mégis úgy dönt, hogy elmegy egy találkozóra. Magát jól öltözött, jóképű úriembernek álcázva jelenik meg, majd ahogy leül, azonnal kitör belőle a zokogás. –Otthon érzem magam – mondja – Otthon érzem magam. Olyan emberekkel vagyok itt, akik pont olyanok, mint én. Azaz, nem pont olyanok, mint én, de olyanok között vagyok, akiket szeretek, és akik viszont szeretnek engem. Otthon érzem magam a Bíbor Körben. És akkor rádöbben, hogy mindenkit ismer, akik itt vannak, és akik online nézik a Shoudot. Már időtlen idők óta ismerik egymást. Volt köztük egy régi megállapodás, hogy a megfelelő időben és a megfelelő helyen visszatérnek a Földre egy csoportnyi emberrel, valami olyan dolog miatt, amire korábban még soha, de soha nem volt példa a Teremtés egészében. És ezt a dolgot testet öltött megvilágosodásnak hívják. Azok a Felemelkedett Mesterek, akik ma a Felemelkedett Mesterek Klubjában tartózkodnak – még ők sem voltak képesek sokáig itt maradni.

LINDA: Ezt most kinek is a története? (nevetés)

ADAMUS: Csitt!

Edith azt mondja,hogy „Ez az! Otthon érzem magam a Bíbor Körben!” – De akkoriban még vajmi keveset tudott arról, hogy alig egy pár év múlva az Edith nevet minden Shaumbra ismerni fogja szerte az egész világon. (nevetés és taps) – Edith! Edith! Szeretlek Edith! – Sose gondolta volna, hogy… (A közönség elkezdi kántálni, hogy: „Edith! Edith! Edith! Edith!” – Adamus pedig nevet) Sose gondolta volna, hogy Edit ekkora sztár lesz a Facebook-on, és hogy nem csak egy név, nem csak egy személy lesz, hanem, hogy meg van a saját helye a Bíbor Körben – ami Edith széke. (nevetés)

Látod Edith, így kell elmesélni egy történetet. És ez egy igaz történet. Ez egy igaz történet, de a mai mondandóm lényege pont az, hogy benne vagy egy történetben. Hogy te magad egy történet vagy. Sőt, lényegében sok-sok történet vagy. Miért is taposnád agyon azt a történetet? Miért is csinálnád belőle azt, hogy „Hát, én csak itt üldögélek. Nem is tudom mit keresek itt,” és….(unott, monoton hangon) Benne vagy egy történetben. Képes vagy ezt igazán a fénybe állítva látni?

Arra használom a történeteket – egyelőre ennyi volt Linda, köszönöm – szóval arra használom a történeteket, hogy elmeséljek egy történetet. Ahogy a könyvben is tettem, arra használom ezeket a történeteket, hogy megosszam a bölcsességet, és hogy fent tartsam az érdeklődést, hogy ne legyen annyira unalmas.

Vettél már részt valaha is egy úgynevezett spirituális feldolgozó ülésen, ahol más emberekkel együtt voltál ott? Hát hogy azok mennyire sivárak, kietlenek. És tudom, most egy páran azt mondjátok, hogy „Hiszen én ebből élek!” – Nos, akkor változtass szakmát! (nevetés)

Azért olyan sivárak és laposak ezek, mert az emberek nem tudnak nevetni a saját történetükön. Mert annyira átkozottul komolyan veszik magukat. De amikor felismered, hogy ez az egész nem más, mint egy történet – vegyük például Edith történetét, és helyezzük azt a fénybe! Szórjunk rá egy kis cukrot, egy kevés sót, és öntsünk hozzá némi ecetet, hogy érdekessé varázsoljuk azt, mert igenis van az életében cukor, só, és ecet is.

Aztán ezt fogjuk és kiszínezzük – nem hazudunk, hanem kicsit kiszínezzük, megszépítjük azt – mert, ahogy már annyiszor elmondtam ezt drága barátaim, beleragadtok az önmagatokról alkotott elképzeléseitekbe, amiket aztán igaznak hisztek. Voltak tapasztalásaitok életetek korábbi szakaszában, és mivel elhiszitek azokat a történéseket, ezzel máris egy kitaposott, megszokott, beragadt kerékvágásban találjátok magatokat. Ez rettenetesen sivár, pont annyira, mint ezek a folyamatok meg feldolgozó tanácsadó ülések, ahol mindenki körbeül, és elmeséli a saját nyomorult, sivár életét.

Istenem, bárcsak valaki felállna és azt mondaná, hogy „Nekem van egy történetem! Egy nagyszerű történetem! Megtévedt, elveszett angyal voltam. Itt voltam ezen a Föld bolygón, ebben a fizikai testben, amit mind a mai napig utálok. Ki nem állom ezt a testet! Szóval itt voltam, és teljesen megsérültem a körülöttem lévő emberek energiájától, mert annyira rosszindulatúak, hitványok, gonoszak és aljasok, ijesztőek, fenyegetőek voltak. Nem csak a véredet és a pénzedet lopnák el, hanem még a lelkedet is, ha képesek volnának rá. Ezért mit tettem? Az alkoholba fojtottam a bánatom, és alkoholista lettem. (kisebb nevetgélések) Igen, és bántottam a családomat. Elveszítettem a munkámat és az összes pénzemet. De tudod, valakinek le kell mennie a legmélyebb, legsötétebb reménytelenségbe. Valakinek le kell mennie, hogy meglássa milyen mély az a szakadék, és én pontosan ezt tettem a Jack Daniels-emmel.” (nevetés)

LINDA: Most rólam beszélsz? (még több nevetés)

ADAMUS: Látod, ez a különbség a két látásmód között, hogy „Az van, hogy alkoholista vagyok. Nincs életem. Eljárok ezekre a találkozókra, ahol kávét iszom, és halálra unom magam.” (ezt megint monoton hangon mondta - nevetés)

Az életed egy történet! És ez a könyv ennek a reprezentációja! Benne vagy a könyvben. Benne van az energiád és benne vannak a tapasztalásaid. Az életed egy történet. Tedd érdekessé! Tudod, azt mondod: - Nem tudom, hogy ki tudok-e állni a színpadra, és meg tudom-e tenni azt, amit te Adamus. Nem tudom, hogy meg van-e ez bennem, hogy elmeséljem a történetemet!

Igen. Benned van! Csak vegyél egy mély lélegzetet és áramolj vele! Szállj ki az elmédből, és csak érezd jól magad ezzel! – Megjártam a legsötétebb, legmélyebb poklot, pokoli kínok között égtem elevenen, és soha senki nem járt még rajtam kívül olyan mélyen, de mégis kiemelkedtem belőle. Ebből megtanultam, hogy nem lehetek mindig csak a Fényemben. Megtanultam, hogy nem lehetek mindig csak a jó kislány meg a jó kisfiú. Az az őrületbe kergetett. Ezért mit tettem? Olyan mélyre merültem, amennyire csak tudtam. Az alkohol vonattal lementem a legaljára, és ebből megtanultam, hogy én vagyok a fény és én vagyok a sötét is. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy igaz, hogy valódi legyek, nem próbálhatok mindig csak a jó én, a tiszta én lenni. Ahhoz, hogy valaki igaz legyen, a lehető legmélyebben bele kell merülnie az összes problémájába. És nem menekülni kell a problémák elől, nem elbújni kell a fejedben szóló hangok elől, hanem a lehető legmélyebben bele kell merülnöd önmagad minden egyes részébe!

Na ez egy történet! (taps)

LINDA: Hűha!!!

ADAMUS: Igen, EZ egy történet! Kérnék még egy pár választ! Mi a te történeted? Mi a te történeted? Fűszerezd be egy kicsit! Szórd meg egy kis borssal, egy kis tabasco szósszal! Mi a te történeted? Most mindenki nyöszörög, hogy „Jaj Linda, kérlek ne nekem add a mikrofont!” – (nevetgélés) Kedvesem, mi a te történeted?

CAROLYN: Az én történetem úgy szól, hogy csodálatos gyerekkorom volt, majd férjhez mentem, és ő elhagyott engem valaki másért. Aztán pedig találkoztam az én csodálatos barátommal és szerelmemmel, akivel beutaztuk a világot, és nagyszerű életet élünk.

ADAMUS: Nahát! Ez egy jó történet! (némi taps) A kétségbeesésből és a szegénységből…ja, nem….jó gyerekkorból indultál, ugye?

CAROLYN: Igen.

ADAMUS: Szerető, gondoskodó, törődő szüleim voltak – de én nem egy ilyen lélek vagyok. Én nem fogok így élni. Nem csak a könnyű és a jó részeket akarom. Tehát ahogy elszabadulok a szüleimtől, hozzámegyek egy hitvány és sötét alakhoz, aki olyan rémesen bánik velem, mint még soha senki. Aki bántalmaz energetikailag, mentálisan és minden létező módon abból a célból, hogy végre felfedezzem életem igaz szerelmét, aki nem az, aki most itt ül mellettem, hanem az, aki Én Vagyok. És így ezt megoszthatom azzal, aki most itt ül mellettem. – A következő történet pedig….uram, szeretnéd a történetedet hallani?

VINCE: ( Carolyn férje) Az enyémet?

ADAMUS: Igen. Miért is ne? (nevetgélések)

VINCE: Én még mindig írom a történetemet.

ADAMUS: Még mindig írod.

VINCE: Ami egész egyszerűen fantasztikus! Nem tudjuk merre halad, vagy merre megy, de…

ADAMUS: Ó, nem tudod?

VINCE: Nem.

ADAMUS: Nem tudod?

VINCE: Nem.

ADAMUS: Segíthetek?

VINCE: Még mindig a vonaton utazom.

ADAMUS: Egy intelligens, jóképű férfi egy bámulatos karrierrel éli az életét, miközben folyton azt kérdezgeti, hogy „Miért vagyok itt? Mi ennek az egésznek az értelme?”

VINCE: Pontosan így. Pontosan így.

ADAMUS: Köszönöm a hangeffektet. Már azt hittem... (Adamus köhög egyet) Tehát ez egy káprázatos emberi élet, szinte mindened meg van, amit csak el lehet képzelni, tudod, hogy az intelligenciád a kulcs, és a sármod is. És akkor találkozol egy régi…

VINCE: Nahát!

ADAMUS: …egy régi, csodálatos barátoddal. És ez a találkozás egy egészen új szintre emeli az életed.

VINCE: Igen.

ADAMUS: Az életedet a szeretet bámulatos szintjére emeli.

VINCE: Ez a tetőpont.

ADAMUS: Igen, ez a csúcspont, a betetőzés. De hát ugye, mindig akad egy kis dráma. Megjelenik egy egészségügyi probléma.

VINCE: Óóóó!

ADAMUS: Mi ütött ebbe a testbe? Mindent megkapok az élettől, amit csak el tudok képzelni, a társam szépségét, azt, hogy megoszthatjuk egymással az életünket, hogy osztozhatunk a lelkünkben, mindent megkapok az élettől, de egyszerre csak itt van ez a betegség. A fenébe ezzel a testtel! A fenébe vele! Olyan kiszolgáltatott, annyira fogékony a betegségre, a gyengeségre, az öregedésre. A fenébe ezzel a testtel, mert különben az életem tökéletes lenne! Miért árultál el biológiám? Mi ez az egész?

Aztán jönnek a küzdelmek. A testtel való küzdelmek, amit az elmével való küzdelmek követnek. „Mit csináltam rosszul? Miért csinálja ezt a testem? Miért nem tudom őt irányítani?” – És eközben egész idő alatt végig ott van ez a suttogás, hogy „Fejezd be a próbálkozást! Fejezd be a próbálkozást! Fejezd be az azzal való próbálkozást, hogy a gondolataiddal akarod magad egészségessé tenni! Egyszerűen csak engedd meg! Csak engedd meg!”

Sok időbe került, mire átjutott az üzenet – a sok félelem miatt. A harag miatt, a frusztráció és a megbánás miatt, mire végre-valahára azt mondta, hogy „Ez a test nem az enyém. Ez a test nem a sajátom. A valódi testem, a FényTestem, ami integrálódik a biológiámmal – az az én testem. – És ez egy hatalmas lépés az életben, amikor beengeded azt a FényTestet, amikor elengeded azt a halálfélelmet, ami az egyik legnagyobb hazugság, amit valaha is elhitettek az emberekkel ezen a bolygón. Amikor végre ezt az egészet elengeded, és végre megtörténik a valódi integráció – az a mély, rendkívül mély integrációja a szöveteknek, a sejteknek, a DNS-nek egészen addig, amíg végül már nincs ez a testtől való elkülönültség. Többé már nem vagy bizalmatlan a testeddel. Többé már nem érzel megbánást a fiatalabb éveidben történtek miatt, amikor bántalmaztad a testedet, mert hirtelen ott van a teljes TudatTested szeretete és elfogadása.

Barátom, ez a te történeted.

VINCE: Hűha!

ADAMUS: Ez a te történeted.

Ha van valami, amit nagyon szeretnék az értésetekre adni a könyv megjelenése kapcsán, az az, hogy minden élet egy történet. Minden egyes élet egy gyönyörű történet, de gyakran fennakadtok a részleteken. Beleragadtok a történet unalmába. Megrekedtek a drámában és a negativitásban. Beleragadtok abba, hogy ki akarjátok magatokat verekedni a történetből. Vagy azzal, hogy azt gondoljátok, hogyha másképpen gondoljátok a történetet, akkor azzal majd megváltoztatjátok azt, de ez nem fog megtörténni.

Vegyél most egy mély lélegzetet és Legyél a történeted! És értsd meg, hogy ez sokkal többről szól, mint amit most megértesz belőle. Sokkal többről szól, mint amit most leírnál erről egy darab papírra, hogy „Az én történetem” – Megszülettem, iskolába jártam. Megházasodtam, lett egy munkám, majd meghaltam. – Ez unalmas! Ez olyan, mint egy előadás. Nem úgy, mint a történet! Arra bátorítanálak mindannyiótokat, hogy álljatok a tükör elé, vagy állj ki az erkélyedre, menj ki az erdőbe, a fák közé, vagy bárhová, és meséld el a saját történetedet, úgy, ahogy ezt én tettem, egy kis színpadiassággal! A színpadiasság az nagyon jó, hiszen ez az egész egyébként is csak egy történet! Nem vagy ebbe bezárva. Ezek mind történetek.

Imádom a színházat! Imádom a művészetet, mert az kiszabadít! Mert olyankor nem azon a kopár, szürke és unalmas helyen vagy, ahol azt mondod, hogy „Csak próbálok valahogy keresztülvergődni az életen, próbálom azt túlélni. Keresem a válaszokat.” (mondja ezt monoton hangon) Az válaszok itt vannak és a történeted szépségében találhatók.

Az elmúlt és jövőbeli életeid – igen, lesznek jövőbeli életeid, ezt máris elárulhatom. Na igen. „A francba!” (nevetés) – Nem kell ám látónak lennem ahhoz, hogy halljalak titeket. Hirtelen ez egész világról ezt hallottam, hogy „Ó, a francba!” – (még nagyobb nevetés)

Elmondom én, hogy miért lesznek jövőbeli életeitek. Mert először is, az idő nem létezik, ami azt jelenti, hogy ezek már most is zajlanak. Másodsorban pedig ott fogsz ülni a Felemelkedett Mesterek Klubjában, ahol a többi Felemelkedett Mesterrel beszélgetsz, miközben a többi életedet is éled. Meg leszel világosodva, és újra élni fogsz. Talán nem itt – valószínűleg nem ezen a bolygón. Hanem valahol máshol. Talán valahol egy új teremtésben. Talán egy Új Földön – mert nagyon sok Új Föld létezik – és talán majd ott teszed meg azokat a dolgokat, amiket mindig is meg akartál tenni, de annyira lekorlátozva érezted magad a tömegtudat, saját magad és a múltad miatt.

De továbbra is lesznek életeid, és talán nem fizikai testben, sőt, még az is előfordulhat, hogy nem is életeknek fogod ezeket hívni, hanem egyszerűen csak megnyilvánulásoknak, kifejeződéseknek. A lélek, a szellem imád megnyilvánulni. Beszélünk erről a 4-E anyagban*, ahol az egyik E a megnyilvánulás, vagy önkifejezés. A lélek szerelmes saját magába, így az állandó spirituális orgazmus állapotában van – hallom ám a nevetgéléseket – tehát a lélek újra és újra, egyre csak szerelembe esik magával, és ebben az állandó orgazmus állapotában nem tud mást tenni, minthogy kreatívan kifejezi magát. Az előző és a jövőbeli életekben.
* A “4E – Egy misztikus utazás Adamusszal és Yohammal.”– anyagra hivatkozik.

Egy bámulatos dolog fog történni, ami egy káprázatos dolog. Fotókat készítek – Dave, alias Crash készít fotókat – én pedig energetikai fotókat készítek. Ahogy kiléptek a történeteitek régi, megszokott kerékvágásából, és végre már élvezitek a történeteteket – vagyis ha felszabadítjátok magatokat annyira, hogy élvezzétek a történeteteket – ahogy beengeditek itt és most a megvilágosodásotokat az életetekbe – az az összes többi létidőt is megváltoztatja. Mert ezt nem csak ezért az életért teszitek. Hiszen ez megváltoztatja az összes többi elmúlt és jövőbeli életet is.

Vannak olyan elmúlt életek, amik most is rettenetesen be vannak ragadva, amik egyre csak… tudod, ezek az életek megállás nélkül csak ismétlik a történeteiket. Mint egy sci-fi filmben, megállás nélkül újra és újra, egyre csak ismételgetik a történeteiket. Cauldre most mondja, hogy van erről egy új televíziós sorozat, a West World – ahol egyfolytában, szüntelenül csak ugyanazt a történetet ismétlik. És ez tényleg így igaz, mert az elmúlt életeid, annak ellenére, hogy halottak, még mindig ugyanazokat a történeteket ismétlik újra meg újra, folyton-folyvást. És ugyanez a helyzet a jövőbeli életekkel is. Beleragadtak ezekbe a ciklusokba, ezekbe a folyton ismétlődő mintákba.

És ezt egy bizonyos szinten te is érzed – hiszen ez ott van benned, ezért érzed – és ennek hatása van erre az életre is, mert így ebben az életben is ugyanezt kezded csinálni, hogy egyre csak ismételgeted azokat a mintákat – a bántalmazás mintáit, a reményvesztettség mintáit, annak mintáit, hogy próbálod felkutatni a válaszokat. És közben ez az összes kerék egyre csak forog a múltból és a jövőből. Mind be vannak a zárva a maguk történetébe.

Van valami, ami egyedülálló ebben a történetben, ebben az életedben, mégpedig az, hogy azért vagy most itt, hogy kinyisd, feloldd és felszabadítsd azokat a történeteket. És ehhez hatalmas bátorságra van szükséged. Azért igényel óriási bátorságot, mert kilépsz a régi mintákból. Elutasítod az elme mintáit, a tömegtudat mintáit. És amikor ezt megteszed, amikor megváltoztatod ezt a történetet, akkor ezzel együtt megváltoztatod az összes többi történetet is. Minden egyes elmúlt életet, ami egyre csak ismételi a ciklusait ugyanazokkal a szereplőkkel, és ahol minden mindig ugyanúgy történik újra meg újra megállás nélkül. Mert ez nem ér véget a halállal. A történetek egyre csak ismétlődnek. De amikor az egyik történet felülemelkedik az összes többin, amikor az egyik „te” nemet mond, és kijelenti, hogy „Ebből elég volt! Készen állok, és ezen kívül már senki és semmi más nem érdekel!” – Ez egy elég nagy kijelentés – Egyszerűen nem érdekel, mert már nagyon belefáradtam ennek a történetnek a megélésébe.

Szeretném, ha ebbe most beleéreznétek! Már rengetegszer megéltétek ennek az életnek a történetét! Nem ez az első alkalom. Egyre csak ezt a történetet ismételitek. Túllépünk az idő és a tér korlátain, megszorításain, valamint azokon a dolgokon, amit a legtöbb ember magáról gondol, és elkezded felismerni, hogy „Én ezt már máskor is megéltem. Már jártam itt korábban! Én ezt már megéltem.” – Ezért is olyan istentelenül borzalmasan unalmas időnként. – És ez a részed azt mondja, hogy „Elég volt! Ebből kiszállunk! Elég volt!”

És ekkor minden, ami ebben a történetben időről-időre újra és újra megtörténik, továbbá minden abban az összes többi történetben kiabál, és azt mondja neked, hogy „Nem, nem szállhatsz ki, hiszen ez a te történeted. Helyre kell hoznod ezt a történetet! Jobbá kell válnod! Szentségesebbnek kell lenned! Jobb munkát kell ezzel végezned, mielőtt kiszállhatnál belőle!” – És egy nagy részed ezt elhitte. És máris visszaugrottál azokba az egyre csak ismétlődő régi, unalmas történetekbe, és úgy akartál belőlük kiszállni, hogy előbb még helyrehozod őket. De ez nem működik, ez nem fog menni. Nap nap után csak ugyanazt a régi történetet éled életről-életre, egészen addig, amíg azt nem mondod, hogy „Ebből elég volt! Végeztem ezzel!” – amit mindannyian megtettetek – és akkor minden elkezd megváltozni.

És ez bizony kemény. A történet szálak, amik szinte már olyanok voltak, mintha kőbe lettek volna vésve – elkezdenek megváltozni. Elkezdenek feloldódni, szerte foszlani. Az idő tovatűnik. A barátaid és a családod is elmennek. Az összes elképzelésed a spiritualitásról és a New Age-ről szintén eltűnik. Minden, amit oly nagy becsben tartottál, szintén elkezd elmenni. És akkor felismered, hogy ez csupán csak egy történet, ahogy azt is, hogy ezt a történetet bármilyenné formálhatod. És azt is elkezded felismerni, hogy ahogy megváltoztatod ezt a történetet, az megváltoztatja az összes többi élet történetét, amik valójában mind most történnek. És ez az egész megváltozik. És ez a megvilágosodás. Ez a valódi megvilágosodás. Köszönöm. Egy apró kis tapsot, ha lehetne. (Adamus nevet, a közönség pedig tapsol)

És mi itt pontosan ezt csináljuk. Ez az, amit teszünk, és ezért is tud ez időnként nehéz lenni, és ezért is jövök el hozzátok, hogy eltereljelek benneteket ebbe az irányba, hogy közben ez be tudjon jönni az összes gondolkodás nélkül, azáltal, hogy egyszerűen csak megengeded a megtörténtét. Remélem nem bánjátok, hogy elterellek itt benneteket egy-két történettel és meglátással.

Ma történeteket akartok. Történeteket akartok. Rendben, akkor következzen egy történet! De miről szóljon ez a történet? Kérek egy kis kávét! Kér még valaki kávét? Hm.

Kérném lekapcsolni a világítást, és a hőfokot is! Meg lehet itt gyulladni. Amikor az összes történet elengedésre kerül, egyszerűen csak felgyulladnak, elégnek. (nevetések) Jól van akkor. Kicsit sétálgatni fogok itt a színpadon, ezért a színpadi világítást ne vegyétek lejjebb!

Vegyünk akkor egy mély lélegzetet, és kezdődjék hát a történetünk!

Nem győzőm eleget hangsúlyozni, hogy csak élvezzétek ezeket a történeteket! Meséljetek történeteket magatokról, és élvezzétek! Néhányan – hát titeket szeretnélek elvinni az egyik színházi tanodámba! Szeretném, ha egy kicsit ellazulnátok!

 

A Mester és a futballmeccs

A Mester azt mondta Rogernek, hogy… (Adamus nevet) Cauldre most azt kérdezi tőlem, hogy „Hogy csinálod ezt Adamus? Még csak nem is tudod mit fogsz mondani!” – Hát valóban nem tudom. Majd meglátjuk menet közben! (nevetések) Minden történetnek szüksége van egy kiindulópontra, és nem kell, hogy az elején kezdődjön. Elkezdheted valahol a közepén, de ami a fontos a történetben – a te történetedben is – az az, hogy csak folytasd, ne hagyd abba, csak folytasd!

Szóval a Mester azt mondta Rogernek, hogy pontban szombaton délelőtt 11-kor találkozzanak a parkolóban. A Mester ezt időről-időre megtette a tanítványokkal, hogy egyenként foglalkozott velük, az osztályon kívül. A Mester esetenként személyesen foglalkozott a tanítvánnyal, és beszélt velük a személyes problémáikról, az életük dolgairól.

Tehát a Mester azt mondta Rogernek, hogy „Roger, pontban 11 órakor legyél ott, én egy piros sportautóban leszek a parkolóban. Nem vezetek Hondát. (nevetés) Sajnálom.”

Roger nagyon izgatott volt. Tudta, hogy ez a Mesterrel való találkozó nem sétagalopp lesz, és hogy a Mesternek lesz hozzá egy-két szava. Tudta, hogy a Mester majd jó mélyen a szívébe néz, de készen állt rá. Tudta, hogy elérkezett ennek az ideje. Roger küzdött a tudás egész elképzelésével. Mármint a szavakat ismerte. Értette a tudás fogalmát, de a fenébe is, nem igazán tudta azt alkalmazni az életében. Tényleg nagyon küzdött ezzel, hogy „Mi az a tudás? És hogyan érthetném meg a különbséget a tudás és a többi dolog között? És hogyan kövessem a tudásomat, ha igazából fogalmam sincs róla, hogy mi lehet az?”

Roger különösen izgatott volt a Mesterrel való találkozás miatt. 11 óra előtt 5 perccel már ott volt a megbeszélt helyen. A Mester is ott volt, a sport autója már dorombolt, és azt mondta Rogernek, hogy „Szállj be a kocsiba és csukd be az ajtót! És különben meg nem, nem vezetheted az autómat.” – Mert érezte, hogy Roger ezt szeretné. Roger szerette volna kipróbálni milyen lehet ezt a gyönyörű sport autót vezetni. Biztos egy vagyonba került! Tulajdonképpen Rogernek még autója sem volt. Mindenhova gyalog járt. Vagy néha busszal, de nem volt neki autója. Szegény Roger! (nevetés) Ezért is kellett neki eljönnie ebbe a spirituális iskolába (még több nevetés), hogy megtanulja hogyan hozza be a bőséget az életébe, és ne kelljen buszoznia.

Roger beült az autóba, becsukta az ajtót – és a Mester azonnal indult is, a kerekek csak úgy pörögtek az úton. Egy kis ideig mind a ketten csendben voltak. A Mester élvezte a vezetést, imádott gyorsan száguldozni. Soha nem büntették meg gyorshajtásért. Imádott gyorsan száguldozni, imádta a szél fújását, és azt a szinte már-már félelmet, hogy elkaphatják gyorshajtás miatt, de soha nem kapták el. És ez felvillanyozta a Mestert. Mert tudjátok sok időt töltött a… (Adamus ásít egyet)…a tanítványaival az osztályteremben. Elnézést kérek az unalom miatt. (nevetgélések) Sok időt töltött a tanítványaival, és ez időnként nagyon fárasztó tudott lenni. Szüksége volt ilyen kikapcsolódásra, mint amilyen ez a mostani is.

LINDA: Tudod hol lehet Joe? (a másik teremben beszélt, csak elfelejtette kikapcsolni a mikrofonját.)

ADAMUS: Hello?

Így tovább száguldottak….

LINDA:…ez a dolog. Megtennéd, hogy….(nevetések)

ADAMUS: Linda! Linda! Linda! Valaki lenne szíves tudatni Lindával, hogy bekapcsolva maradt a mikrofonja? (valaki elkiabálja magát, hogy „Linda, be van kapcsolva a mikrofonod!” – nevetés) „Ó, szegény manó! Ó!” (még nagyobb nevetés, ahogy Linda bűnbánó tekintettel bejön) – Ó, milyen szomorúnak tűnik! Ó, szegény manó! Amíg itt manóskodsz, mit szólnál hozzá, ha hoznál nekem még egy meleg kávét? Mert ez kihűlt, amíg….és a levegő is hűvös itt. Köszönöm kedvesem!

Szóval hol is tartottunk? Ja igen, ott száguldottak az úton a sport kocsival. Ja, és csak szólok, hogy a mikrofonod bekapcsolva maradt.

LINDA: Csakugyan?! Ó, jaj, a francba!

ADAMUS: Hát igen.

LINDA: A francba!

ADAMUS: Hallottam ám mit mondtál Cauldre-ről!

LINDA: Nem mondtam róla semmit, de a sátrunkat el fogja fújni a szél.

ADAMUS: Akkor hadd fújja el!

Tehát miközben a sport autóval szelték az utat, Roger azon tűnődött, hogy a Mester vajon mikor kezd beszélni, mikor fognak már végre beszélni Roger dolgairól. De ehelyett, Roger legnagyobb meglepetésére a Mester hirtelen a futball stadion felé vette az irányt, ami pont ellentétes volt az eddigi menetirányukkal. A Mester folyamatosan váltogatta a sávokat, az emberek pedig nem győztek dudálni, és leszorítani őt az útról, de a Mester csak mosolygott. Roger pedig csak azon tűnődött, hogy minek megyünk a futball stadionba? – A Mester pedig érezve Roger gondolatait azt felelte, hogy „Azért Roger, mert szombat van, és éppen meccs van. Ezért megyünk a stadionba.”

Roger csak vakargatta a fejét, és azt gondolta, hogy „Azt reméltem lehetőségem nyílik beszélni Mesterrel! Azt hittem, talán a tóhoz megyünk. Tudom, hogy a Mester szeret horgászni, de nem, mi egy focimeccsre megyünk. Mi ez az egész? Ráadásul nem is szeretem a focit!” – A Mester ismételten érezte Roger gondolatait, és azt mondta, hogy „Én viszont szeretem a futballt!” (nevetés) Azért szeretem, mert az maga a dualitás. Az abszolút dualitás. Szurkolnod, éljenezned és kiabálnod kell! És nem arról szól, hogy legyél kedves, hogy tedd a helyes dolgot, hogy szent legyél, meg ilyenek! Ide kell jönnünk! És csúnya ételt fogunk enni! Meg sört fogunk inni! És káromkodni fogunk! Szidni fogjuk a bírót! És szurkolunk a csapatunknak! ÉLNI fogunk Roger! Élni fogunk!

A Mester rögtön a bejáratnál talált egy parkolóhelyet. Nem kellett erre előre gondolnia, mint ahogy azt páran teszitek – mikor azt gondoljátok, hogy „A bejáratnál kell találnom egy parkolóhelyet. Ki fogom küldeni oda az energiámat!” – Fogd már be! A parkoló hely már eleve ott van. Nem kell rajta gondolkodnod! Nem kell fehér fénnyel beborítanod! Nem kell rá előre energiát küldened! Egyszerűen csak feltételezed, hogy ott a parkolóhely, és ennyi. Akkor ott is van. Semmiféle szeánszot sem kell végezned a parkolóhelyek miatt. Látom ám, hogy néhányan igencsak fura és különös hűhót csaptok ekörül! Kussoljál! A parkolóhely már ott van.

És a Mester ezzel tisztában volt. Így közvetlenül a bejáratnál parkolt. Besétáltak a stadionba, és a Mester szemügyre vette a jegyeket. Tulajdonképpen kétféle jegye is volt. Az egyik típusú jegy a luxus, magánpáholyba szólt, amit valakitől ajándékba kapott. Már nem is emlékezett rá, hogy kitől kapta. És tudod, ezek a dolgok csak úgy felbukkannak a zsebedben, és soha nem kérdezed meg, hogy kerültek oda. Csak hagyod, és együtt áramolsz ezzel.

A másik fajta jegy pedig úgy 45 yard vonalnyira volt, úgy a huszadik sor környékén. Ez egy elfogadható hely volt. És a Mester azon gondolkodott, hogy „Most akkor melyik helyre üljünk? A luxus páholyba, vagy pedig fent a 45 yard vonalban?” – Ránézett Rogerre, „A 45 yard vonal távolságra.” Menet közben vettek 2 üveg sört – mindkettőt a Mesternek (nevetés), meg egy kis nachost és hot dogot. Roger pedig elővette a kis müzli szeletét, mert semmit nem volt hajlandó megenni vagy meginni a stadionban árult dolgok közül. A Mestert ez egyáltalán nem érdekelte, mert a Mester tudta, hogy nyugodtan megehet és megihat bármit. Mindezek a furcsa félelmek az ételekkel meg az italokkal kapcsolatosan, meg hogy mi az, ami árt vagy nem tesz jót neked – a Mester ezeken már nagyon régen túllépett. Mert most már igazán képes élvezni az életet. Képes volt bármit megenni vagy meginni, amit csak akart, és tényleg azt csinált az életében, amihez csak kedve volt. Egyetlen egy ilyen régi szabály sem fogta őt ettől vissza – ezek a réges-régi „hogyan világosodjunk meg” szabályok – mert már régen felismerte, hogy ehhez mindössze önmagának kell lennie.

Tehát ahogy elfoglalták a helyüket, a meccs máris elkezdődött. Ó, köszönöm. (mondja Lindának, aki friss kávét hozott neki)

LINDA: Csak egy Mester képes igazi szolgálatot tenni.

ADAMUS: Köszönöm, és te micsoda Mester vagy! Jaj! (nevetés) Trükközni próbálsz Adamusszal, hogy ilyen irtó forró csészét hozol nekem?

Szóval, leültek, és már a kezdőrúgásnál felhördült a tömeg, ahogy a Mester csapata szerezte meg a labdát ,és a futójátékos már el is kezdett futni. Felhördült a tömeg. Itt jöttök ti a képbe.

KÖZÖNSÉG ÉS ADAMUS: Hajrá!!!

ADAMUS: Igen. A játék elkezdődött. A meccs elkezdődött, és egy pár perc elteltével a Mester, miután ivott egyet a söréből, vagy a forró kávéjából – ránézett Rogerre, és azt kérdezte, hogy „Roger, mi a probléma?” – Roger stresszes volt és teljesen meg volt döbbenve, hogy „Mit keresek én itt, ezen a meccsen, hogy most beszéljek a Mesterrel? Én négyszemközt szerettem volna vele beszélni!” – A Mester pedig azt mondta neki, hogy „Roger, most vagy soha! Mi a gond?” – És Roger erre azt felelte, hogy „Tudod, nagyon keményen tanultam. Már hat éve járok a te iskoládba, amire rengeteg pénzt költöttem.” – Mind ezt mondják, hogy „Sok pénz költöttem rá, és mégis úgy érzem, hogy nem jutok sehova. Mert egyszerűen nem értem. Itt van ez a rengeteg hang a fejemben, amik megállás nélkül szövegelnek, de vagy nem jók ezek a hangok, vagy pedig az égvilágon semmi értelmük sincs. Már teljesen az őrületbe kergetem magam ezzel az egésszel!” – És ezen a ponton a Mester csapata máris pontot szerzett egy touchdown-nal, és a tömeg heves éljenzésbe kezdett! (a közönség vadul ünnepel, Adamus pedig nevet)

A Mester azt felelte Rogernek, hogy „Roger, mesélj nekem egy kicsit arról, hogy mi folyik itt?” „Tudod Mester – válaszolta Roger – folyton a tudásról beszélsz, ami olyan könnyűnek hangzik. Úgy hangzik, mintha egyszerűen csak tudnád a dolgokat.” – A Mester erre bólintott, ivott a sörből, evett a nachos-ból, majd azt mondta, hogy „Hát igen. Egyszerűen csak tudod.” Roger erre azt mondta, hogy „De Mester, próbálok rájönni erre a tudásra, de annyira összezavarodok. Hallom ezt a temérdek sok hangot a fejemben, és néha azt gondolom, hogy te beszélsz a fejemben. Máskor pedig azt, hogy valamelyik másik arkangyal beszél a fejemben, időnként pedig szerintem konkrétan egy démont hallok a fejemben, aztán máskor az anyám hangja szól a fejemben, aztán meg egy régi tanítóé. És ez az egész annyira zavaros, mert egyszerre hallom ezt a sok hangot a fejemben megállás nélkül. Ez lenne a tudás Mester? Ez az a tudás?” – A Mester egy pillanatra szünetet tartott, mert a csapata épp most szerezte meg a labdát a másik csapattól, és a tömeg őrült éljenzésbe kezdett. (a közönség megint éljenez)

Nagyon zajos volt aznap a tömeg. Be nem állt a szájuk, és egyfolytában kiáltoztak. „Gyerünk! Éljen! Éljen! Igen, igen, igen!” (a közönség sok zajt csinál) Az emberek csak ittak, meg ették a nachost. Ez a rengeteg zaj!

De ennek ellenére a Mester tovább folytatta a Rogerrel való beszélgetését. „Roger, ez nem a tudás. Az nem a tudás. Azok mindössze régi szalagok a fejedben. Azok felvételek, energetikai felvételek a fejedben, amik folyton csak megerősítik a történetedet, és arra vesznek rá, hogy továbbra is csak ugyanazt a sztorit ismételgesd egymás után újra és újra. És ezek zavarnak össze annyira. Nagyon összezavarnak arra vonatkozóan, hogy mit is kellene tenned, és figyelj rám Roger! Hallom ám, hogy hébe-hóba még mindig a szellemi vezetőkről beszélsz. Azoknak, akik az úton járnak, nincsenek szellemi vezetői. Roger, a tudás még csak nem is hasonlít erre a sok hangra, amiket hallasz. Egyáltalán nem olyan.”

És ezen a ponton a Mester csapata szerzett egy újabb touchdownt. A tömeg őrjöngött! (a közönség megint éljenez) És egyébként ez egész nap így fog menni. A Mester csapata totál megveri az ellenfél csapatát.

És még egy darabig folytatták a beszélgetést. A Mester még több kérdést tett fel Rogernek arról, hogy mit érez. Nem csak arról, hogy miket hall a fejében, hanem arról is, hogy mit érez. És jó hosszasan beszélgettek, majd végül a Mester azt mondta, hogy „Roger, ez itt a lényeg. Ott van a tudásod. Ott van. Én érzem. Tulajdonképpen mindenkiben ott van a tudás, de a tiéd egészen jó. Mégis hagyod, hogy azt eltüntesse és eltorzítsa az a fejedben szóló hatalmas zaj, szemét meg mindenféle aktivitás.”

„Ezért is hoztalak el, erre a meccsre, mert ez a sok mugli, aki itt szurkol, éljenez, ünnepel, kiabál meg üvöltözik (a közönség éljenez és kiabál) pont olyanok, mint a fejedben lévő hangok, amik mind elterelnek téged, és nagyon megnehezítik számodra, hogy megtaláld és igazán meghalld a belső tudásod hangját. Ezért is hoztalak el téged ide, mert bizonyos értelemben az élet is pont ilyen, mint ez a futballmeccs. Nem mindig ennyire intenzív ugyan, mint ez a meccs, de az élet ilyen a dualitásban, a tömegtudatban. Mindig ott a zűrzavar, a zaj, a felfordulás, az elterelés, a dualitás, a kiabálás, az üvöltözés, továbbá a szurkolás meg az éljenzés, és a sírás is. Látod azt a másik csapatot? Éppen sírnak. A sírás meg a kétségbeesés.” – „Hát igen, egy kis sírdogálás.”

„Ezért is hoztalak el ide, erre a meccsre Roger, mert azt akartam, hogy meglásd, hogy valójában mi folyik a fejedben!” – És Roger egy pillanatra elgondolkozott, majd azt gondolta, hogy „Igen, ez tényleg egy tökéletes helyszín erre. Segít megértenem ezt az összes hangot, az összes játszmát, amik a fejemben mennek.”

Roger egy jó darabig gondolkozott ezen, majd végül azt kérdezte:, hogy „De Mester, nem azt mondtad, hogy egész jó vagyok a tudásomban? Hogy sok a tudásom?” – A Mester erre azt felelte, hogy „Igen, ez így is van. Neked ez eléggé természetesen működik.”

„De ha ez így van – kérdezte Roger – akkor miért nem találom? Ha ott van, akkor miért nem használom?” – A Mester ekkor elmosolyodott. Tudta, hogy a beszélgetés el fog jutni erre a pontra. Azt mondta, hogy „Roger, csak egy dolog van itt. Azt csinálod ezzel a tudásoddal, ezzel a belső – és ez még csak nem is egy hang Roger, hanem ez egy tudás, egy érzés – szóval ez egy érzés, és te ezt megpróbálod emberivé tenni. Próbálsz neki egy emberi hangot adni, de ezt nem teheted. Próbálod mentális gondolatokká tenni, de ez nem az. Itt van benned ez a tudás, ami mindig jelen van, de meg se hallod, tudomást sem veszel róla, amennyiben nem ugyanúgy hallod, mint egy szellemi vezetőt, vagy egy arkangyalt, vagy az anyádat, egy tanítódat vagy egy másik embert. Ezzel van itt a gond, hogy megpróbálod azt emberivé tenni.”

A Mester így folytatta, hogy „És értem én, hogy mi ennek az oka. Mindenki mindent emberivé próbál tenni. Megpróbálják azt egy csinos kis dobozba beleilleszteni. Hangokat akarnak hallani. A tudásodat nem hangokban fogod hallani. A valódi belső érzéseidet nem hangokban fogod hallani, és ez egy jó dolog. Nem akarsz emberivé tenni valamit, ami oly becses, és oly tiszta. Nem akarod azt egy hanggá minősíteni. Nem akarod azt arra a szintre levinni. A belső tudást nem lehet meghatározni, és nincs szüksége emberi struktúrára. És nem úgy hangzik, mint amikor egy tanító beszél a fejedben, vagy amikor egy angyal megmondja, hogy mit tegyél.”

„Egyébként meg az az összes hang, amit hallasz, a sajátod. Nem a szellemi vezetőidet hallottad, és nem is az angyalokat. Az angyalok nem emberi szavakkal beszélnek. Ez az egész az érzésekről és az érzékiségről szól. Csak a régi történeted hangjait hallottad újra meg újra a fejedben. Vagyis Roger, abban a pillanatban, amikor befejezed azt, hogy emberivé akarod tenni a tudásodat, az Én Vagyok-ot, és megengeded magadnak, hogy megnyílj a valódi, igaz érzésekre és tudatosságra, akkor fog előlépni a szellem. Ekkor fog megnyílni.”

Roger beleérzett ebbe egy pillanatra, majd, annak ellenére, hogy a futball stadionban volt, ahol mindenki éljenzett, szurkolt, ünnepelt, ordítozott meg sírt, Roger beleérzett ebbe egy pillanatra, és ebben a biztonságos térben – ebben a meglehetősen fura biztonságos térben a tömegtudat kellős közepén, ahol már megérett a helyzet egy újabb touchdown-ra, ennek az egésznek az ellenére Roger végre megértette. Fejezze be, hogy a tudást valami emberivé akarja tenni. Hanem egyszerűen csak engedje azt meg.

A Mester tudta, hogy ez kemény dió lesz Roger vagy bárki más számára, mert mindig ott az a hatalmas vágy és késztetés arra, hogy szavakat halljon, képeket lásson, meg minden hasonló dologra. De amikor valaki képes a tudásában lenni úgy, hogy nem akarja azt meghatározni, és nem kell tudnia, hogy az a tudás hogy került oda, vagy, hogy az majd hova fogja őt elvezetni, amikor valaki képes egy ennyire tiszta tudatállapotban lenni, akkor ez a tudás majd feltárja előtte – megmutatja neki – hogy ki is ő valójában. És ez a tudás lesz a megvilágosodása.

És a Mester ekkor azt mondta, hogy „Több, mint egy liter sört megittam. Ürítenem kell. Hozhatok neked valamit visszafele jövet?” (nevetés) És így ér véget a Mester és Roger története. (a közönség tapsol)

Ez egy történet, és egy… (valaki azt mondja, hogy „Furcsa!”) Részben furcsa, részben igaz, de ti ennek a sok zajnak a kellős közepén vagytok. Akár éppen egy focimeccsen vagytok, akár éppen vásároltok, sőt, még akkor is, amikor egyedül vagytok otthon, ott is rengeteg a zaj. Zaj árad a világításból és a rádió frekvenciákból. Mindenhonnan zaj vesz körül. Még a kikapcsolt állapotban lévő számítógéped is zajt áraszt ki magából, mert összegyűjt dolgokat az internetről, és folyamatosan ennek a zaját okádja ki magából.

És ez elől nem fogsz tudni elmenekülni, és nem is kell ezt tenned. Igen, sokkal könnyebb beleérezni a tudásodba olyankor, amikor éppen egy erdőben sétálsz egy szépséges őszi napon – sokkal könnyebb, de lényegében ezt bárhol megteheted.

Ne várj szavakat! Kérlek szépen ne számíts szavakra! A tudás, a benned lakozó Én Vagyok, nem használ szavakat, soha nem is fog és nem is akar szavakat használni. És az az összes hang, ami ott szól a fejedben, amiket a szellemi vezetőidnek, az angyaloknak, valamint az előző és jövőbeli életeidnek tulajdonítasz – az mind a tiéd. A történet részei ők. A történeted szereplői. Ezek a sajátjaid. És ezzel nincs is baj, csak ne higgy nekik! Ne helyezd őket piedesztálra! El ne hidd, hogy nálad nagyobbak vagy több hatalommal bírnak. Nem többek ők, csak a történeted szereplői. Nem többek ennél.

A valódi tudás az hatalmas könnyedség érzéssel jár. Erőfeszítés mentes. Küzdelem mentes, és semmi kétség nem férhet hozzá. Az egyszerűen csak ott van. Nem tudod azt előparancsolni! Nem tudsz belőle többet vagy kevesebbet behozni az életedbe, mert az mindig ott van. Mindössze arról van szó, hogy ne próbáld azt emberivé tenni. Fejezd azt be, hogy egy hangot, egy arcot, egy követelményt, vagy szavakat akarj valami olyanhoz társítani, ami pusztán csak az Én Vagyok esszenciája.

Akkor most vegyünk egy mély lélegzetet az új történetünkre! Talán egy új könyv felé tartunk. Vegyünk egy jó mély lélegzetet!

Akkor a következő történet – hiszen ez a nap a történetek napja – igaz? Vagy most már egy előadást akartok? (egy páran azt mondják, hogy „Nem!”) Akkor egy újabb történetet akartok? (valaki azt mondja, hogy „Igen!”) Oké, de ez egy kicsit másmilyen lesz. Kérném szépen felkapcsolni a világítást! Ez egy… (Adamus belekortyol a kávéjába) Á! Én nem tudom mit raktak ebbe, de eléggé rum íze van! (nevetés)

 

A Mester és az osztályterem

Jól van, akkor kezdődjön az újabb történet! Ez egy interaktív sztori lesz. Az előző egy kedves és elég álmosító történet volt, ahol csak szépen hátra dőltél és hallgattad. Ezzel a következő történettel fogalmam sincs, hogy merre fogunk haladni, és ez nem is számít. Ez interaktív. Rendben? Készen álltok rá? Linda is készen áll a mikrofonnal, mert ez egy interaktív történet.

Tudjátok, igazából minden történetnek interaktívnak kellene lennie. Minden egyes történetnek annak kellene lennie. A te élettörténeted nem interaktív. Tényleg nem az, ami alatt azt értem, hogy nagyjából egy szereplője van, aki nem igazán érintkezik az összes többi potenciális aspektussal.

Tehát, ahogy most eljátsszuk ezt a történetet, szeretném, ha felismernétek, hogy itt az ideje, hogy interaktívvá tegyétek a történeteteket! És érezzétek jól magatokat ezzel! Fogalmam sincs a történet cselekményéről, csak az elejét ismerem. Az eleje az nagyon fontos, mert kell, hogy legyen egy kiinduló pontja. Az ingának el kell indulnia valamilyen irányban. Tehát csak kezdd el, aztán meg csak figyeld, ahogy magától kibontakozik, ahogy ez most ebben a történetünkben is meg fog történni, aminek a címe: „A Mester és az osztályterem.” – Akkor most, bocsássatok meg.(és ezzel a terem hátuljába megy)

„A Mester és az osztályterem.” – Természetesen én fogom játszani a Mester szerepét! Vagy valakinek kétsége volt efelől? Netán valaki más szeretné eljátszani ezt a szerepet? Köszönöm. Majd én eljátszom. (nevetgélések)

A Mester besétált az osztályterembe, de ma valahogy megfontoltabban, mint máskor. Általában, amikor be szokott jönni az osztályba, az olyan volt, mintha a levegőben lebegne. De ma nagyon megfontolt volt a járása és a mozdulatai. A Mester ránézett az osztályban egybegyűlt tanítványokra, és azt gondolta, hogy „Ma rá fogunk térni a lényegre. Túllépünk az összes felszínes beszéden, az összes makyón. Ma rátérünk a lényegre, a valódi következő lépésre az összes tanítványomra vonatkozóan.

Mindenki csendben volt. Érezték, hogy valami más ma a Mester megjelenésében, és mások a mozdulatai is. Általában szerették, amikor a Mester besétált a terembe, mert olyan békés érzéssel járt. Tudták, hogy a Mester nagy együttérzéssel viseltetik mindannyiuk iránt, és így ez az egész osztály szituáció mindig a tanulás és a bölcsesség csodálatos időszaka volt. De a mai nap valahogy másmilyen volt. Egy pár tanítvány azon tűnődött, hogy „Ó, talán a Mester mérges valami miatt? Lehet tegnap este rosszul sült el a randevúja?” (nevetések) – A Mesternek soha nem sül el rosszul a randevúja! (még nagyobb nevetés)

A Mester ott állt az osztály előtt, és… (felkap egy játékot, ami sipító hangot adott ki, majd elhajította – nevetés) – Nevetett. – Tehát a Mester ott állt az osztály előtt, és a legzordabb tekintetével nézett a tanítványaira. A tanítványok kissé remegni kezdtek – Vajon másnapos ma a Mester? – A Mester soha nem másnapos, teljesen mindegy, hogy mennyit iszik. Miért? Hát azért mert a Mestert semmi sem zökkenti ki az egyensúlyából. Tehát nem erről volt szó. Ugyanakkor a Mesterből óriási intenzitás, vágy sugárzott aznap. Végignézett a termen szinte egy már-már megvető és ellenszenves pillantással, majd rámutatott az első tanítványra és azt kérdezte tőle – És Linda találj valakit az első tanítvány szerepére! Szóval ránézett, és azt kérdezte tőle, hogy „Mi hiányzik az életedből? Mi hiányzik az életedből?”

DONNA: Még több teszt. ADAMUS: Több teszt.

DONNA: Adj nekem még több tesztet! Több tesztet akarok!

ADAMUS: Még több tesztet akarsz az életedben?

DONNA: Igen, még több tesztet akarok az életemben.

ADAMUS: Akkor most menj ki az osztálytermemből! (néhányan felnevetnek, ahogy elindul kifelé, Adamus pedig azt suttogja neki, hogy „Igen, csak oda hátra menj!”) Egy ilyen válasz miatt kirakhatlak az osztályból! Már mióta is jársz ide – úgy két hete, és csak még több tesztet akarsz?! Hát ezért vagyunk mi itt?! Ezért fizeted ki azt a sok pénzt erre az iskolára? Ezért foglalod itt a helyet mások elől, amit valaki más is elfoglalhatna, aki igazán tanulni akar?

A Mester olyan pillantást vetett, mint aki köpni készül, de aztán mégsem tette meg. (nevetés) Nem köpött, pedig szeretett volna. Aztán rámutatott a következő tanítványra.

LINDA: Mofo.

ADAMUS:…és azt kérdezte tőle, hogy „Mi hiányzik Mofo? Mi hiányzik Mofo? Már évek óta jársz ide. Te a korrepetáló osztályba jársz.” (Adamus nevet)

MOFO (Marty): Sajnálom!

ADAMUS: Mi hiányzik?!

MOFO: Nagyon elterel….

ADAMUS: Megtennéd, hogy felállsz? Állj fel, amikor a Mesterrel beszélsz!

MOFO: Ma nagy az elterelés.

ADAMUS: És mi terel el annyira?

MOFO: Hát ez a sok gáz.

ADAMUS: Megint összecsináltad a nadrágodat?

MOFO: Nem, de nagyon sok a gáz ma bennem– sajnálom!

ADAMUS: Tele vagy gázokkal!

MOFO: Sajnálom.

ADAMUS: Mit ettél Mofo?

MOFO: Mindent.

ADAMUS: Mindent. (Adamus nevet) Mindent, Mofo?

MOFO: Igen, még a tányért is megettem.

ADAMUS: Ja, hogy a tányért is. Hát akkor ne csodálkozz ezen a sok gázon. Mi hiányzik Mofo? Mi hiányzik az életedből? Idejársz az óráimra, és eljársz velem horgászni, de mi az, ami hiányzik?

MOFO: Egy puska.

ADAMUS: Egy puska. (Adamus nevet) És mit akarsz kezdeni egy puskával?

MOFO: Azon rajta van az összes válasz.

ADAMUS: Az összes válasz, ami rajta van a puskán. És hol van ez Mofo?

MOFO: Azt hiszem az egészet ráírtam a csuklómra, de ma reggel lemostam róla. (nevetések)

ADAMUS: Puska kellene neki. Na akkor te is hagyd el a termet! Értékes, rendkívül értékes helyet foglalsz el. Puskát akar, mintha nem tudná, hogy ez mind ott van benne. Mindenki, mire hármat számolok, hogy „Egy, kettő, három.”

ADAMUS és a KÖZÖNSÉG: Óóóóó!Óóóóó! (miközben Mofo a terem végébe megy)

ADAMUS: Hát nem érted, hogy az a puska már benned van, és ez mindössze két egyszerű szó. Két egyszerű szó. Mi ez a két szó?

MOFO: Elfingottam magam? (Nagy nevetés)

LINDA: Látod? Ez fertőző!

ADAMUS: Megtennéd, hogy kimész? Te jó Isten! (még nagyobb nevetés) Két egyszerű szó!!!

A két egyszerű szó neki az, hogy puskázni akar. Két egyszerű szó! Mi ez a két szó osztály? (A közönség bekiabál, hogy „Én Vagyok!” – valaki pedig azt, hogy „Létezem!”) Még ti sem tudjátok jól?! Hát a Megengedés és az ÉS. Fel kell írnunk ezt a táblára? Nincs is táblánk! Oké. Akkor nem írjuk fel. Meg tudjátok ezt jegyezni? A terem egyik oldala jegyezze meg azt, hogy megengedés, (a teremnek ez a fele elismételi, hogy „Megengedés”) – a másik oldal pedig jegyezze meg azt, hogy ÉS. (a terem másik fele elismételi, hogy „ÉS”) Na, és akkor most, ha ezt a kettőt összerakjuk akkor…

KÖZÖNSÉG: Megengedés, És.

ADAMUS: ÉS. Na ez az. Ez a puska. Te pedig maradj ott a terem végében! Eléggé büdös vagy. Oké. (nevetések)

A Mester ekkorra már nagyon mérges lett. Ezután a rengeteg tanítás, sok könyv és megszámlálhatatlan tanfolyam után, és sok szépséges merabh után, még mindig nem értik. El tudjátok képzelni a Mester szorongás szintjét, amikor rámutatott a következő tanítványra, akitől szintén megkérdezte, hogy „Mi hiányzik az életedből?”

(kis szünet, Adamus ásít) Ó, iszom egy kis kávét. Mi hiányzik az életedből?

OLGA: Semmi.

ADAMUS: Semmi. Nos, ha semmi sem hiányzik, akkor meg minek vagy itt?

OLGA: Kíváncsiságból.

ADAMUS: Kíváncsiságból. És rám vagy kíváncsi?

OLGA: Rád is.

ADAMUS: Vagy rájuk?

OLGA: Rájuk is.

ADAMUS: Tehát azt mondod, hogy semmi nem hiányzik az életedből, és csak kíváncsiságból vagy itt. És mire vagy kíváncsi? Mire jöttél rá?

OLGA: Na jó, valószínűleg az emlékezetem hiányzik.

ADAMUS: Valószínűleg az elméd hiányzik?

OLGA: Nem. A memóriám. A memóriám.

ADAMUS: A memóriád.

OLGA: Igen.

ADAMUS: Hát az elme meg a memória lényegében egy és ugyanaz a dolog.

OLGA: Ühüm.

ADAMUS: Na igen, feltehetőleg a memóriád hiányzik. Ezért nem emlékszel arra, hogy mire is vagy kíváncsi.

OLGA: (nevetve) Arra emlékszem.

ADAMUS: És mire vagy kíváncsi?

OLGA: Hát arra vagyok kíváncsi…

ADAMUS: Mégis mire számítottál, mit fogsz itt ebben a mi spirituális osztályunkban tanulni?

OLGA: Hát először is szeretem ezt az energiát, ami itt van.

ADAMUS: Szereted ezt az energiát.

OLGA: Ühüm.

ADAMUS: De hiszen akkor egy energia táplálkozó vagy!

OLGA: Igen, az vagyok. Az vagyok.

ADAMUS: Ó! Ó! ( a közönség szintén ezt mondja, hogy „Ó!”) Akkor tegyük csak ezt itt egyenesbe! Már kezdem érteni a dolgot! Nem azért jelentkeztél ebbe az iskolába, mert bármit is meg akarnál tanulni! Nem azért jelentkeztél, mert a testet öltött megvilágosodás útját járod, mint ez a többi keményen dolgozó, készpénzzel fizető tanítvány. Te egy energia vámpírként vagy itt, hogy lelopd a többiek energiáját, hogy itt ücsörögj ebben az osztályban, mialatt ők meg vannak nyílva ebben a biztonságos térben, mialatt sebezhetőek, te közben ellopod az energiájukat! – Igaz ez? OLGA: Nem.

ADAMUS: Pedig nekem ez elég jól hangzott. (nevetgélések) – De a Mester ragaszkodott hozzá, hogy ez az igazság, és még egy esélyt adva neki, azt kérdezte tőle, hogy „Mi hiányzik az életedből?” OLGA: Természetesen a megengedés.

ADAMUS: A megengedés. Akarsz egy megengedést? Hát a szüleid nem adtak neked megengedést, miközben felnőttél? (nevetgélések) Nem fizettél érte pár dollárt itt meg ott?

OLGA: Valahogy ez egyszerűen csak nem megy – nem tudom – pedig a látomásomban mindent megengedőnek látom magam.

ADAMUS: Oké.

OLGA: De valahogy mégsem érzem azt.

ADAMUS: Akkor itt most befagyasztjuk ezt a jelenetet.

OLGA: Oké.

ADAMUS: Megállunk egy kicsit.

OLGA: Igen.

ADAMUS: Mi a különbség aközött, amikor előadsz egy történetet, és amikor benne vagy a saját történetedben? A színjátszásban az a különbség, hogy csak szerepelsz, előadod azt, és hagyod, hogy az áramoljon – a másik meg az, hogy hirtelen belemész a saját történetedbe.

OLGA. Igen.

ADAMUS: Jól van, akkor most szállj ki a történetedből, és gyere ki a történetedből!

Mert látod már, hogy milyen könnyű beleragadni a történetedbe?

OLGA: Ühüm.

ADAMUS: Még akkor is, amikor csak történeteket mesélünk, és közben jól érezzük magunkat! Legalábbis én jól szórakozom. De akkor térjünk vissza a történethez! Színészkedj, szerepelj! Itt vagyunk az osztályteremben a Mesterrel, aki színpadiasan azt kérdezi, hogy „És mi hiányzik az életedből?” – Te pedig szintén színpadiasan azt feleled erre, hogy…

OLGA: Hm. (valaki azt mondja, hogy „A szex.”)

ADAMUS: A szex! (nevetés)

ADAMUS: Azt mondja – jó. Köszönöm.

OLGA: Így van!

ADAMUS: Köszönöm. Azt mondja, a szex. Nem gondolja, hogy ezt mondta volna, pedig mindenki hallotta. Én is hallottam. Ti is hallottátok, hogy azt mondta, hogy a szex hiányzik neki?

OLGA: Újra kezdhetem? Megismételnéd a kérdést?

ADAMUS: Rendben van. Mi hiányzik az életedből?

OLGA: ( jó hangosan) A szex! (nagy nevetés)

ADAMUS: Amire a Mester azt kérdezi, hogy „És utoljára mikor volt részed egy…”

LINDA: Erre ne válaszolj! (még több nevetés)

ADAMUS:….egy jó hangos, sikítós orgazmusban?

LINDA: Jaj!

OLGA: Nem emlékszem.

ADAMUS: Óóóóó!

LINDA: Óóóóó!

ADAMUS: És a Mester erre azt kérdezi, hogy „És szeretnél egyet?” (nevetés)

OLGA: Igen!

ADAMUS: Mennyire akarod?

LINDA: Áhhhh!

MOFO: Ez itt most egy családi show! (még több nevetés)

OLGA: Nagyon.

ADAMUS: Fejezd ezt be te fingadozó! (még több nevetés) Mennyire nagyon akarod?

OLGA: Nagyon-nagyon.

ADAMUS: Nagyon-nagyon. Akkor a következőt javasolnám! Amikor ma vége lesz az iskolának, menj vissza a szobádba, és zárd magadra az ajtót! (nevetések) Vegyél egy forró fürdőt, és végre-valahára érintsd meg magad….(megint megszólalt a sipító játék – a közönség nevet) Érintsd meg magad úgy, ahogy szeretnéd, hogy a Földön létező legnagyszerűbb szerelmed megérintene! Érintsd meg magad hatalmas szeretettel és együttérzéssel a tested iránt. Érintsd meg magad úgy, mintha te lennél a tökéletes szerelmed, mert tényleg te vagy az. Érintsd meg magad, és közben ne érezz se szégyent, se bűntudatot, amiért a létező legnagyobb test, elme és szellem egységébe hozod magad, amit egy ember valaha is megtapasztalhat, és ez jóval meghaladja azt, mint amit a teremtés egészében bárki is megtapasztalhat, mert nincs annál fantasztikusabb, mint amikor egy ember bűntudat és szégyen nélkül képes magát megérinteni. Amikor egy ember ezen a módon képes magát szeretni, akkor azzal utoléri vagy utánozza a lelket, mert a Lélek minden egyes pillanatban szerelembe esik saját magával. Jó.

A következő és egyben végső dolog itt, ebben a történetben az, hogy itt vagyunk az osztályban. A Mester még mindig megvető pillantásokkal méregeti a tanítványait, és a tekintete a következő tanítványra vetül, akinek a kezében már ott van a mikrofon, és azt kérdezi tőle, hogy „Mi hiányzik az életedből?” – (nevetés, ahogy a „tanítvány” meglepődik azon, hogy a mikrofon a kezében van.) És a tanítvány azt gondolja, hogy „Miért mindig engem választ a Mester?” – Mi hiányzik az életedből? (valaki azt mondja, hogy „A szorongás.”) Ez tetszik. Ez jó volt. Mi hiányzik az életedből?

SHAUMBRA 5: Öö….

EDITH: Mondd azt nekik, hogy azok, akiket kiküldött a fürdőszobába! (Shaumbra 5 nevet)

ADAMUS: Te akarsz a következő lenni?

EDITH: Nem, én nem fogok….

SHAUMBRA 5: Egyébként itt vannak a teremben, én látom őket. (Donnára és Mofora hivatkozik)

ADAMUS: Ez csak egy történet. És mi pedig csak színészkedünk. Oké. Mi hiányzik az életedből? Beszélj! Beszélj! Nincs túl sok időm! Az órának három perc múlva vége.

SHAUMBRA 5: Oké.

ADAMUS: Mi hiányzik az életedből?

SHAUMBRA 5: Sajnálom.

ADAMUS: Soha ne mondd azt, hogy sajnálod!

SHAUMBRA 5: Hm. Erről egy filmet kellene csinálni, vagy egy dalt kellene írni.

ADAMUS: Egy dalt.

SHAUMBRA 5: Nem…

ADAMUS: Igen, egy dalt. A Mester most már kezd türelmetlen lenni!

SHAUMBRA 5: Oké.

ADAMUS: Mi hiányzik az életedből?

SHAUMBRA 5: Talán…(Adamus horkoló hangot ad ki magából)…a teljes bizalom magamban.

ADAMUS: A magadba vetett teljes bizalom. És azt hol találod meg?

SHAUMBRA 5: Magamban.

ADAMUS: Igen, de úgy értem, hogyan bízol meg teljesen magadban?

SHAUMBRA 5: Nem tudom. Megkérdeztem….Ó, jaj! (a közönség reakciója, hogy „Óóóó!”)

ADAMUS: Óóóó! Jaj! Van itt mifelénk egy mondás, ami úgy szól, hogy bármit mondhatsz, kivéve azt, hogy „nem tudom”. Ezért most arra kérlek, hogy add vissza a mikrofont az előtted álló kedves hölgynek, te pedig ülj oda hátra a fingóhoz!

SHAUMBRA 5: Oké.

ADAMUS: Igen.

LINDA: Micsoda?!

ADAMUS: Ugyan már, mi ezt csak most eljátszottuk! A Mester most már tényleg nagyon mérges.

LINDA: És most ki következik?

ADAMUS: Befejeztük.

LINDA: Ó!

ADAMUS: A Mester most már tényleg nagyon mérges. A sok tanítással töltött év után, miután végtelen sok órát töltött a tanítványaival, azok ilyeneket mondanak, hogy „nem tudom”, meg hogy „sok a gáz bennem”. (nevetés) Elképzelhetitek, hogy a Mester mit gondolhat magában az osztály előtt ülve, és már csak három perc van hátra az órából. Szóval azt gondolja magában, hogy „Lehet, hogy abbahagyom a tanítást. Talán egyszerűen csak nem éri meg. Talán nem is akarják ezt az egészet, mert egészen eddig eljutva, őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán valahova is eljutottunk. – A Mester egy múló pillanatig azt érezte, hogy csak egyedül akar lenni, és horgászni akar. Igen, nagyon szeretett horgászni, mert ahogy ezt ti is tudjátok, a Mester csak bedobta a botot a vízbe, és még csalit sem rakott a horogra, és a hal azonnal ráharapott a horogra. A hal lényegében megpróbált beugrani a csónakba a Mester kedvéért, de a Mester ezt nem engedte meg neki. Azt mondta, hogy „Legalább tegyünk úgy, mintha jól éreznénk magunkat!” – És utána mindig visszadobta a halat a vízbe. És a Mester végül azt mondta a tanítványainak, mikor már csak két perc maradt az óra végéig, hogy „Ami az életedből hiányzik, az az élet!”

Mert nem éltek. Csak gondolkodtok. Visszatértek a régi emlékeitekhez! Mikor szexeltetek utoljára? A válasznak így kellene hangzania, hogy „Mielőtt eljöttem ma ide, az iskolába.” – Na ez az Élet! Az Élet az, amikor azt mondod, hogy „Mester, tegnap este nagyon finomat vacsoráztam. Isteni volt, és azért érzem annyira jól magam, mert teljesen élek!” És nem azt mondod, hogy „Ma egyfolytában fingok, mert az annak a jele, hogy tényleg nem élsz, és hogy valami nincs egyensúlyban.”

Kivétel nélkül mindannyian, akik ma itt vagytok ebben az osztályteremben, elfelejtetek élni. Ebbe az energia-semleges, szürke, unalmas térbe helyeztétek bele magatokat. Annyira belemerültetek az unalmas történeteitekbe, hogy közben elfelejtettetek élni! Féltek élni! Féltek szexelni, mert féltek eljutni ahhoz a hatalmas orgazmushoz! Féltek enni. Féltek kimenni az utcára, és a többiek között sétálni. Féltek jól érezni magatokat. Túl keményen próbálkoztok. Ez az, ami kivétel nélkül mindegyikőtök életéből hiányzik! Szeretném ha ma délután elmennétek akár bowlingozni, vagy korcsolyázni, vagy vásárolni és venni magadnak valami olyat, amire soha nem is gondoltál, hogy megveszed magadnak. Menj el moziba, és vegyél magadnak egy hatalmas adag pattogatott kukoricát. Bármiről is legyen szó, itt az ideje, hogy Élj! Itt az ideje, hogy felemeld az a halott fenekedet és Élj! És ne gyere vissza ide, ebbe az osztályba egészen addig, amíg nem élsz! (a közönség éljenez és tapsol) A történetnek vége.

A történet lényege az, hogy kezdjetek el élni! Tényleg az! Úgy értem, rengeteg időt töltötök azzal, hogy az életen vagy a megvilágosodáson gondolkoztok, de sokszor ez az igazság, hogy elfelejtetek élni. Elfelejtetek valami finomat enni, vagy legyen szó bármiről is. Amiatt aggódtok, hogy az majd éppenséggel megakadályozza a megvilágosodásotokat, de nem fogja. Sőt, csak gazdagítja azt.

Ahhoz, hogy valaki tényleg megvilágosodjon ebben az életében, teljesen bele kell merülnie az életbe! És ez szinte pont az ellenkezője annak, mint aminek szerinted történnie kellene. Teljesen bele kell vetned magad az életbe, az ételbe, a szexbe, az életbe, legyen szó bármiről is.

Szinte ennek a fordítottja történik, és ez történt minden egyes Felemelkedett Mesterrel, kifejezetten Buddhával. Ott van egy idegenkedés attól, hogy benne legyél az életben, hogy benne legyél a testedben, hogy egy élő lény legyél. Szinte azt érzed, hogy vissza kell vonulnod az élet elől ahhoz, hogy bekövetkezhessen a felemelkedés, mert hát azt gondolod, hogy az élet függőséget okozhat. Igen, ez így is van. Akkor vesd bele magad a függőségeidbe! Azt gondolod, hogy az élet csapdába ejthet téged. Ugorj beléjük fejest, és majd rájössz, hogy ez nem igaz, mert menekülni az élet elől sokkal nagyobb csapda, mint benne lenni és megélni az Életet.

Amikor eljuttok a megvilágosodásnak erre a pontjára, akkor élvezni akarjátok az életet, és mindazt a sok dolgot, amiben eddig visszafogtátok magatokat. És erről majd többet beszélek a januári ProGnost-on, ahol közösen el fogunk majd menni egy teljesen másmilyen helyre, de ehhez az kell, ez azt követeli tőled, hogy Éljél, hogy többé már ne csak gondolkozz az életről! Ez azt kéri tőled, hogy most már lépj túl az álmaidon, és ténylegesen kezdd el megélni az álmaidat, többé már ne csak álmodozz róluk!

És ezzel a mi interaktív történetünk véget ért. Látjátok milyen könnyű ez? Még csak azt sem kell tudnod, hogy mi lesz a vége. Jó.

Akkor most vegyünk egy mély lélegzetet, és következzen a harmadik történetünk! Kér valaki kávét? Most már visszamehettek a helyetekre, de ne eregesd ki a gázokat, tartsd vissza őket! (nevetések)

 

A pad

És ehhez a történethez kérnék szépen egy kis hangulat világítást, mert itt sebességet fogunk váltani. Mindenki vegyen egy jó mély lélegzetet! Előbb a történet következik, és utána átcsusszanunk rögtön egy merahb-ba.

A történet már megíródott. Szerepel, az Egy Mester emlékiratai című új könyvemben. Igazából ez az egyetlen olyan történet a könyvben, amit nem én írtam, hanem Cauldre, persze az én sugallatomra. A történet címe a „Pad”.

Megadtam neki a történet körvonalait, ami nagyrészt az ő története, és nagyrészt mindegyikőtök története, de szerettem volna egy kicsit beszélni erről a „Pad” című történetről.

Nagyon sok szimbólum és hasonlat található ebben a történetben. Azzal kezdődik, hogy a Mester ott ül a padon, valahogy úgy, ahogy most én is itt ülök, ezen a padon. Kora reggel van, a nap még meg sem jelent a horizonton. Még sötét van. Tudjátok, hogy ez egy csodálatos időszaka a reggelnek, amikor még minden nagyon csendes, mozdulatlan és békés.

Ez az az időszak, amikor a tömegtudat zaja kissé elhalkul, elcsendesedik, amikor a legtöbb ember még nem indult el sehová. Nincs tülekedés a forgalomban, még forgalom sem nagyon van. Ez egy szépséges reggeli időszak, és ha mást nem is, de a napfelkeltét meg tudod nézni. És már önmagában is káprázatos ez a korai hűs reggel, közvetlenül azt megelőzően, hogy a nap első sugarai felragyognának a horizonton. Ez a Mester ideje. Ez a Mester gyönyörűséges ideje.

A Mester a padon üldögélt. Kávét ivott, és volt nála egy pár croissant. Ez volt az ő csendes ideje, távol a tanítványoktól. Nagyon szerette a tanítványait, szeretett velük dolgozni, de ez sokszor kimerítő és fárasztó volt. Elég sok frusztrációban volt része a tanítványaival való munkájában, mert bármennyire is akarták a megvilágosodásukat, valami mégis visszatartotta őket. Az az emberi rész volt az, ami igazából megpróbálta őket visszafogni, ezért aztán ez időnként fárasztó volt még a Mester számára is.

De ezen a reggelen, most, hogy a nap éppen csak megjelent a horizonton, a Mester tudta, hogy ez a nap nem a tanítványairól, és nem más emberekről fog szólni, hanem az ő saját aspektusairól. Tudta, hogy ez egy zsúfolt reggelnek ígérkezik, hiszen ez a pad volt az, ahol az összes aspektusa meg tudta őt találni. Mindegyikük tudta, hogy ha nem is képesek őt az osztályban vagy éjjelente az álmaiban utolérni, ezen a padon mindig meg tudják őt találni. Mert ez volt az a hely, ahol megnyílt és elérhetővé tette magát az aspektusai számára. És itt, ezen a padon játszódik a mi történetünk.

Ezen a napon a történetben a Mester legsötétebb aspektusa, akit csak a Sötétnek hívott, felbukkant. Nem szavakban beszélt. A Mester nem hallotta a Sötét szavait, mert a Sötét, aki egy igazán gonosz és alávalóan aljas aspektus volt, közben nagyon fejlett, és pszichikus volt, és annyira a Mester része volt, hogy nem volt szükség szavakra. A többi, alacsonyabb, vagy kevésbé bonyolult aspektus szavakban beszélt a Mesterrel, de a Sötétnek nem volt szüksége szavakra.

A Mester érezte, ahogy a Sötét megjelent, mert hirtelen minden jéghideggé változott. Olyan érzéssel járt, mint egy vákuum. Érezte a szívó erejét. Mert a sötét energia mindig ilyen.

És ahogy megjelent, azonnal rá is kezdett a bántalmazásra – ismételten mondom, hogy ezt nem szavakkal, hanem az érzések közvetítésével tette. A Sötét ilyeneket kezdett mondogatni, hogy „Ó, te vén bolond gazember! Itt ücsörögsz ezen a padon, és elhiteted magaddal, hogy megvilágosodtál, meg olyanokat képzelsz magadról, hogy másoknak tanítasz valamit.” – Mert a sötét aspektusok így működnek. Lekicsinyelnek, ledegradálnak téged, és azt okozzák, hogy kétségbe vond magad. Darabokra tépnek. Ismerik a legsötétebb részeidet. Tudják, hogy kell megnyomni a gombjaidat. Tudják, hogyan alacsonyítsanak le.

De a Mester továbbra is nyugodtan üldögélt. Ivott egy kortyot a kávéjából, ami igazán jól esett neki ezen a korai, hűvös órán. Beleivott a kávéjába, miközben figyelte, ahogy a nap aranyló sugarai elkezdtek felragyogni a horizonton. A Mester nem akarta elkerülni a Sötétet, nem próbált úgy tenni, mintha az nem lett volna ott, ugyanakkor a Mester soha nem engedte meg önmaga sötét aspektusának, hogy az megzavarja őt. Hiszen ő volt a Mester. Ő volt a megfigyelője annak az összes történetnek, ami még most is zajlott, még most is történt, annak ellenére, hogy Mester volt.

A Sötét folytatta a bántalmazó viselkedését, és így szólt, hogy „Csak bemeséled magadnak, hogy megvilágosodtál, de igazából nem is vagy te megvilágosodva. Azzal áltatod magad, hogy jobb vagy másoknál, pedig az igazság az, hogy rosszabb vagy náluk. Ismerem ám a történetedet, a múltadat. Tudok az összes hibádról, ismerem az összes vétkedet, tudom mi mindent rontottál el. Ismerem az összes kis piszkos titkodat. És tudod, ha elmondanám másoknak is mindazt, amit rólad tudok, akkor soha, de soha senki nem menne még csak az iskolád közelébe sem, és meg sem hallgatnának, mert te csak egy hitvány, megvetendő alak vagy, és ez az összes Mester meg megvilágosodás dolog nem más, csak egy óriási álcázása annak a hazugságnak, aki vagy.”

Egy páran talán hallottátok is ezeket a szavakat időről-időre, de a Mester csak vett egy mély lélegzetet, és beleharapott a croissantjába, és ivott még egy kis kávét, és egyáltalán nem hagyta, hogy a Sötét megzavarja. Odafigyelt rá, meghallgatta, érezte. Tudta, hogy ott a Sötét, de cseppet sem hagyta, hogy megzavarja.

A történetben a Sötét egyre csak mondja a magáét, miközben a Mester a mellette elhaladó kocogókat figyeli, aztán pedig egy kóbor kutya kerül elő, tehát a Mester abszolút lefoglalja magát minden egyébbel, de közben végig hallja és látja a Sötétet.

És a történet valódi lényege – ami rendkívül fontos – az, hogy itt van nekünk a Mester és az ember is, és az ember azt kérdezi, hogy „De ha a Mester megvilágosodott, akkor miért van itt ez a sok aspektusa? Ha a Mester annyira megvilágosodott, akkor hogy-hogy egyáltalán van még sötét aspektusa? Akkor nem úgy kellene, hogy legyen, hogy minden aspektusa meggyógyul? – És a válasz pedig az, hogy nem, egyáltalán nem. Ez az ÉS, és ez az a pont, ahol most mindannyian tartotok.

Te vagy a Mester, aki ott ülsz a padon, élvezve a kávédat és nézed a napfelkeltét, eszel egy pár falatot, élvezed az ott kószáló kutyát, és minden egyebet. Teljes békét érzel, teljes szabadságot érzel. Te vagy a Szabad Éned ÉS ugyanúgy ott van az emberi én is. Nem próbáljuk őt megtagadni. Nem próbáljuk őt megsemmisíteni. Nem próbáljuk legyőzni az embert, vagy a sötétet, és a többi aspektust sem. Mert mi az ÉS vagyunk.

A Mester ott ül, és közben hallja és érzi őket. A Mester azért ül ott, mert tudja, hogy itt minden egyes aspektusa, legyen az sötét vagy világos, nagy vagy kicsi, megtalálja őt. Egyszerűen csak azért jönnek el hozzá, hogy a Mester Fényében lehessenek. Még a Sötét is eljár hozzá. A sötét egy másik életből származó, agyon kínzott része. De ez sem számít. Hiszen ez az egész a Mostban van. A Sötét pont olyan valódi része a Mesternek – és neked is – mind a fény, mint a gyermek aspektus, vagy mint a vallásos, spirituális aspektus, mint igazából mindegyik aspektus. Ezek mind a te részeid. Mind a részei ennek a csodálatos történetnek.

A felismerés pedig abban rejlik, hogy te vagy a Mester, aki ott ülsz a padon, és te vagy az ember is, a sötét is, az is, aki fél, meg a boldog is, a kreatív és az unatkozó is. És amikor megengeded magadnak, hogy egyszerűen Mesterként ülj itt, ennek a rengeteg aspektusnak a megfigyelőjeként, ennek a hatalmas kavalkádnak és mozgásnak a szemtanújaként, ahol megfigyeled ezeket a történet részeket, akik mind magukat próbálják megtalálni. Amikor itt ülsz ebben ÉS abban a pillanatban is, hogy „Én Vagyok ÉS Én a Mester Vagyok,” - és nem próbálsz megszabadulni egyetlen aspektustól sem, ahogy az elmúlt és jövőbeli életedtől sem, és nem próbálsz eljutni a megvilágosodás valamiféle csúcsélményéhez, hanem egyszerűen csak Mesterként is Jelen Vagy – ez az, amikor veszel egy mély lélegzetet és megünnepled magad. És akkor tör rád annak felismerése vagy realizációja, hogy „Én Vagyok ÉS Én Vagyok.! – Te vagy a Mester, csak még nem engedted meg magadnak, hogy itt ülj és az legyél.

Igen, drága barátaim, pont úgy, ahogy a Mester a könyvben a Mester, és ahogy én magam is Mester vagyok, attól még ugyanúgy vannak elmúlt és jövő életbeli aspektusaim. Ezek attól még ugyanúgy ott vannak. Ugyan már nincsenek beragadva, de attól még ugyanúgy ott vannak. És a Mester nem engedi, hogy ezek megzavarják őt. A Mester nem mond ilyeneket, hogy „Akkor nem is vagyok Mester, ha ezek még mindig itt vannak.” Az igazi Mester azt mondja, hogy „Én Vagyok És Én Vagyok.” – és ebben rejlik a szépsége a Mester és a pad történetének. És ez kapcsolódik ahhoz, amiről a Shoud elején beszéltünk.

Az idő elkezd szerte foszlani, feloldódni és te itt ülsz Mesterként a saját életedben, és pusztán megfigyelő vagy. Nem próbálod megváltoztatni egyik aspektust sem. Itt ülsz. Ennek már önmagában is óriási hatása van az összes többi aspektusra, akár egy elmúlt, akár egy jövőbeli életből származzanak. Mert ez hirtelen őket is leülteti Mesterként a saját padjukra, a saját életükben, abban a történetben. És hirtelen már nem csak egyedül üldögélsz a padon Mesterként, hanem ekkor egyszeriben csak minden egyes múltbéli és jövőbeli élet úgyszintén Mesterré válik. És akkor minden megváltozik.

Ahogy Tóbiás mondta ezt még régebben, hogy „A jövő a meggyógyított múlt.” Én ezt egy kicsit másképpen fogalmaznám meg, hogy minden létidő felismeri a Mestert ebből az életidőből. Mert ez kiközvetítődik, kisugárzásra kerül minden egyes élethez, és azok az életidők, amik bele vannak ragadva a saját mintáikba, hirtelen elkezdenek átalakulni.

 

A pad Merabh

Akkor ezt itt és most csináljuk is meg! Üljünk le a padunkra…

(megszólal a zene)

…itt, ebben a gyönyörű ünnepi időszakban, a Bíbor Kör Kapcsolat Központban. Vegyünk egy mély lélegzetet, és engedd meg magadnak, hogy most már a Mester legyél, aki itt ülsz a padodon ezen a ragyogó napon!

És igen, néhány azok közül az aspektusok közül fel fog bukkanni. Olyankor jönnek majd el hozzád, amikor ilyen csendben vagy, mint most. Legyen szó akár egy sötét, akár egy világos aspektusról, mind eljönnek hozzád. És te Mesterként egyszerűen csak megfigyeled őket. Csak tudatában vagy annak, hogy itt vannak. Nem próbálsz tanácsokat osztogatni nekik, vagy meggyógyítani őket. Ők a saját történetükben vannak. A saját dolgukat teszik.

És lesznek, akik majd kiabálni fognak veled. Mások pedig majd megpróbálnak leszívni téged.

Akadnak majd olyanok is, akik nagyon félénkek lesznek a jelenlétedben. Mások pedig majd órákon, sőt, napokon át ott akarnak ülni majd melletted.

Lesznek, akik a válaszokért jönnek majd el hozzád, hogy „Mester, mi a válasz?”

És lesznek olyanok is, akik majd egy varázs elixírt akarnak tőled, ami egyszeriben csak szuperemberré változtatja őket, aki a birtokában van az összes válasznak és az összes hatalomnak.

És ez az, amikor te csak ott ülsz azon a padon, hogy „Vagyok, Aki Vagyok.” És ezzel lényegében megengedő vagy azzal az összes aspektussal, az összes múltbéli és jövőbeli énnel.

Nem kell harcolnod velük. Nem kell megpróbálnod meggyógyítani őket. Mert felismered, hogy „Á, ők csak a történetem részei, szereplői. Mindössze a saját részeim. Mert Én Vagyok ÉS Én Vagyok.”

Semmi szükség arra, hogy megpróbáld megváltoztatni őket, vagy helyrehozni, rendbe hozni őket, ahogy arra sincs szükséged, hogy magadat rendbe hozd. Erre egyáltalán semmi szükség sincs. Te vagy a Mester ott, azon a padon.

(szünet)

Előfordulhat, hogy van egy olyan aspektusod, aki eljön hozzád, és elkezd neked a tervekről meg a célokról beszélni. Aztán jön egy másik aspektus, aki leül melléd a padra és a saját spirituális keresését meséli el neked. Aztán lesz olyan aspektus is, aki olyan, akár egy kísértet; megállás nélkül csak az áldozati történeteit játssza le újra meg újra, hogy őt mennyire megkínozták fizikálisan és mentálisan is.

És te ezen az egészen semmit sem próbálsz meg változtatni. Ez az, amikor veszel egy mély lélegzetet, és felismered, hogy te vagy a Mester. Te Vagy az Én Vagyok. És ez az összes dolog mindössze egy könyv történetei. Elképesztően sok történet ez. És nem kell rajtuk változtatnod.

Sőt, az igazság az, hogy minden egyes történet, minden egyes beragadt, sérült vagy éppenséggel boldog, gondtalan történet majd saját magát változtatja meg. Majd ők újra írják a saját történetüket. Egészen eddig csak a Mesterre vártak, hogy jöjjön már, arra a Mesterre, akit eddig teljesen elborított ez a sok zaj, és aki teljesen beleveszett abba a rengeteg sok zajba. Csak arra vártak, hogy a Mester végre leüljön arra a padra. – És most már itt vagy.

De ne hagyd, hogy azok a hangok a bolondját járassák veled! Ne hagyd, hogy olyanokat mondjanak neked, hogy neked még előbb meg kell tenned dolgokat! Azok csak aspektusok! Te Vagy a Mester, ott a padon.

(szünet)

Mindössze megfigyeled őket, ahogy ki-be lebegnek a valóságodból. Csak a Mesterre vártak.

És ahogy ezt én szeretem mondani, hogy „Amikor a Mester megjelenik, akkor a történetek elkezdenek megváltozni.” Amikor a Mester megjelenik, akkor az összes történet végre felismeri, hogy ők is bármivé változhatnak, amivé csak akarnak.

Akkor most üldögéljünk itt egy kicsit! Üljünk itt egy kicsikét! Szeretném, ha átéreznétek milyen is Mesternek lenni. Igen, talán hallotok hangokat, olyanokat, amik talán elfedik a tudást, a MesterLétet. Érezhetitek, ahogy ez a kétség aspektus is eljön hozzátok, hogy megpróbáljon mellétek ülni a padon. Érezhetitek, amikor megjelenik a Sötét. És ez rendben van. Csak az a dolgotok, hogy Mesterként üljetek azon a padon!

(szünet)

Sajnálom, hogy ez időnként annyira nehéz és hatalmas küzdelem volt. Sajnálom, hogy ilyen mélységesen mély kihívásokat kellett elviselnetek. Szerintem ez mind együtt jár azzal, amikor valaki a testet öltött megvilágosodásához közeledik. Ráadásul az elsők között, az úttörők között. Tudom, hogy ez időnként nagyon nehéz volt.

Én látom azt, akik valójában vagytok, még akkor is, amikor ti ezt nem látjátok magatokban.

Én látom azt a Mestert, aki már ott ül, annak ellenére, hogy azt gondoljátok, hogy még csak megpróbáltok Mesterré válni.

Én látom, hogy időnként azok a történetek, mennyire brutálisan nehezek tudnak lenni. Brutálisan kemények. De azt is látom, hogy egyetlen történet sincs soha bezárva önmagába.

Én látom, amint ezt az összes történetet szabadon engeditek, felszabadítjátok mindazt a sok-sok nehézséget és kihívást. Látom a megengedéseteket.

Akkor most itt ezen a padon ülve vegyünk közösen egy mély lélegzetet, ahol a Mester egyszerűen csak élvezi az életet. A Mester még a múltbéli és jövőbeli aspektusoknak is megengedi, hogy eljöjjenek hozzá.

Akkor most közösen vegyünk egy jó mély lélegzetet!

Boldog Karácsonyt kívánok mindannyiótoknak, és minden jól van a teremtés egészében.

Köszönöm, drága Shaumbra. Örömömre szolgált. (a közönség tapsol)

Fordította: Telegdi Ildikó
Magyar nyelvi lektor: Thomázy Tímea

 

114